Mi ez?

Brutális lányregény

9543

Somlyói Anna meséli az életét. Úgy kezdődik, mint egy lányregény iskolai kalandokkal, szerelemmel, barátnőkkel, titkos találkákkal és álmokkal, a Happy End azonban elmarad. A szerelem nagyon korán és örökre múlik el. András elesik a Don kanyarban, Goldberger Eta élete Auschwitzban válik füstté, Annát a felszabadító orosz hadsereg nyomorítja meg. Az alig tizennyolc éves lányból hirtelen lesz öregasszony. Egész életén át hordozza magában a sötét terhet, amiről nem mer beszélni soha többé senkinek. Talán nem ismeretlenek az olvasó előtt a harmincas –negyvenes évek rózsaszín lányregényei: Cilike, Zsuzsi és még sorolhatnánk. Nagyanyáink ezeket olvasgatták, ábrándokat kergettek boldogságról, fess fiúkról, fehér ruháról, helyette jött 1944, bombázások, légópincék, erőszak, halottak, terror, nyomorúság. Kováts Judit Megtagadva című, első regénye (Magvető Könyvkiadó, 2012) olyan női szöveg, mely azokat az asszonyokat bírja szóra, akik ugyanúgy a háború áldozatai voltak, mint a harctéren elesett katonák. Ezeket a nőket hosszú évtizedeken át elnémított a szégyen és a megfélemlítés.  A Nyíregyházán élő történész, író az oral history elkötelezett művelőjeként huszonhárom interjúalanya vallomásából írta meg brutálisan szép „lányregényét”, hogy mi a második, harmadik generáció is megértsük nagyanyáinkat.


Miért kezd egy történész regényt írni?

A múlt mi­nél mé­lyebb meg­is­me­ré­sé­nek vá­gya min­dig ben­nem buj­kált, s ez in­dí­tott ar­ra, hogy in­ter­jú­kat kezd­jek ké­szí­te­ni a há­bo­rú­ról, a front­ról, az orosz meg­szál­lás­ról, a ki­te­le­pí­té­sek­ről, kény­szer­mun­ka­tá­bo­rok­ról, kol­lek­ti­vi­zá­lás­ról, ’56-ról, egy­szó­val a hu­sza­dik szá­za­di ma­gyar tör­té­ne­lem nagy tra­u­má­i­ról. Éve­ken át jár­tam kis dik­ta­fo­nom­mal idős em­be­rek­hez múl­tat idéz­ni. Az in­ter­jú­ala­nya­im kö­re egy­re bő­vült, egyik kül­dött a má­sik­hoz, be­ha­ran­goz­ták az ér­ke­zé­se­met, sőt, az is meg­esett, hogy kon­zul­tál­tak egy­más­sal bi­zo­nyos ese­mé­nyek­ről. Sze­ged­től Nyír­egy­há­zán át Kas­sá­ig hu­szon­há­rom sze­mélyt fag­gat­tam ki, az élet­ko­ruk a het­ven­egy­né­hány­tól a száz évig ter­jedt. Volt, aki­nél mind­ös­­sze egy al­ka­lom­mal jár­tam, de akad­tak olya­nok is, aki­khez há­rom­szor-négy­szer vissza­men­tem, és még min­dig be­szél­tünk meg újabb idő­pon­tot. És volt olyan is saj­nos, aki­hez leg­kö­ze­lebb már nem ér­tem oda, mert vá­rat­la­nul meg­halt.

Ezek az in­ter­júk mint tör­té­nészt is az oral history ki­emel­ke­dő for­rás­ér­té­ké­ről győz­tek meg, és ar­ról, hogy az élő em­lé­ke­zet ké­pes azo­kat a hi­á­nyo­kat, lyu­ka­kat ki­töl­te­ni, ame­lye­ket a tör­té­net­tu­do­mány hagy ma­ga után. A kor­lát­ja­ként meg­fo­gal­ma­zott szub­jek­ti­vi­tás­ról pe­dig azt gon­do­lom, hogy ki­küsz­öböl­he­tő: kel­lő szá­mú, a kü­lön­fé­le tár­sa­dal­mi cso­por­tok kép­vi­se­lő­it meg­szó­lal­ta­tó in­ter­jú is­mét­lő­dő ele­me­i­ből re­konst­ru­ál­ha­tó az ob­jek­tív tör­té­nés. Az egyet­len prob­lé­ma ve­le kap­cso­lat­ban, hogy a hu­szon­ne­gye­dik órá­ban va­gyunk, de mint­ha még min­dig nem si­et­nénk elég­gé. Az in­ter­jú­ala­nya­im kö­zül he­ten men­tek el a be­szél­ge­té­se­ink so­rán, s ép­pen ez sar­kallt en­gem is ar­ra, hogy igye­kez­zek, gyűjt­sem, s rög­zít­sem az em­lé­ke­i­ket.

Meg­val­lom őszin­tén, jó da­ra­big nem gon­dol­tam ar­ra, hogy a há­bo­rú­ról re­gényt ír­jak. Az in­ter­júk so­rán an­­nyi min­dent hal­lot­tam a va­ló­ban bor­zal­mas hu­sza­dik szá­zad­ról – a há­bo­rú előt­ti és utá­ni évek­ről –, és an­­nyi tra­gi­kus sor­sot is­mer­tem meg, hogy bár­mi mást vá­laszt­hat­tam vol­na té­má­ul.

Ám ahogy gyűlt-gyűlt az anyag – kö­ze­lí­tet­te előbb az öt­ven-, majd las­san a száz­órá­nyi ter­je­del­met –, a bom­bá­zá­sok, a front, majd az orosz meg­szál­lás tör­té­ne­te min­den más fö­lé ke­re­ke­dett, s kö­szön­he­tő­en an­nak, hogy az in­ter­jú­ala­nya­im fél­év­szá­za­dos tit­ko­kat is el­árul­tak ne­kem, egy­re in­kább érin­tett­nek kezd­tem érez­ni ma­gam.

A há­bo­rút, mint re­gény­té­mát en­nek el­le­né­re sem tu­da­to­san vá­lasz­tot­tam. Az in­ter­jú­zás kel­lős kö­ze­pén tar­tot­tam, ami­kor több vi­lág­hí­res és ne­ves mű­vé­szünk kül­föl­di saj­tó­nyi­lat­ko­za­ta Ma­gyar­or­szág má­so­dik vi­lág­há­bo­rús sze­rep­vál­la­lá­sá­ról, s a múlt­tal va­ló szem­be­né­zés­ről – pon­to­sab­ban fo­gal­maz­va a szem­be nem né­zés­ről – el­ké­pesz­tő vi­hart ka­vart, ijesz­tő­en szél­ső­sé­ges re­ak­ci­ó­kat szült úgy a köz­be­széd­ben, mint a ci­vil szfé­rá­ban, gon­do­lok pél­dá­ul a kö­zös­sé­gi fó­ru­mok­ra.

A Felszabadító hősök toposza mind a mai napig erősen él a társadalom egy részében. Sokan nem akarják elfogadni, hogy az orosz katonák ugyanolyan kegyetlenek voltak, mint a németek. Érik támadások a könyve miatt?

Nem, semmilyen támadás nem ért. Egyébként azok között, akikkel interjút készítettem, illetve akiket ismerek, senki nincs, aki hős felszabadítóként emlékezne az orosz katonákra. Tény viszont, hogy a zabrálások, fosztogatások, erőszak és gyilkosságok mellett hallottam olyanokról is, akik segítették a civileket, vagy éppen megvédelmezték őket. Jellemzően a front elvonulása után, a megszállás alatt fordultak elő ilyen pozitív esetek. De ettől még ez a hadsereg megszálló hadsereg maradt, s itt állomásozott 1990-ig, az áldozatok és hozzátartozóik pedig jobban tették, ha hallgatnak.

Őszin­tén meg­vall­va a té­nyen túl, hogy más or­szá­gok­kal el­len­tét­ben va­ló­ban nem néz­tünk szem­be a múl­tunk­kal, en­gem leg­alább an­­nyi­ra iz­ga­t az, hogy ha hir­te­len ki­tör­ne raj­tunk a szem­be­néz­ni aka­rás, mi­vel néz­het­nénk szem­be? Az­zal a múlt­tal, ame­lyet an­­nyi­szor át­ír­tak, meg­ha­mi­sí­tot­tak, és an­­nyi min­dent el­ta­gad­tak vagy el­hall­gat­tak be­lő­le? Az­zal, amely­ről egé­szen 1990-ig nem le­he­tett be­szél­ni, mert Ma­gyar­or­szág a szov­jet tömb­höz tar­to­zott, s 1945 után a bé­ké­ben a meg­szál­lók­ból hős fel­sza­ba­dí­tók let­tek, már­pe­dig a hő­sök nem gyil­kol­nak, ra­bol­nak és erő­sza­kol­nak – mond­ja Som­lyói An­na, a Meg­ta­gad­va fő­hő­se. Emel­lett nem ha­gy nyu­god­ni az a kér­dés sem, hogy va­jon ha meg­is­mer­tük a múl­tun­kat, el tud­juk-e fo­gad­ni olyan­nak, ami­lyen, vagy ha nem ta­lál­juk elég tet­sze­tős­nek, ak­kor nem tart­juk a ma­gun­ké­nak, s túl­lé­pünk raj­ta? Mert, ahogy az in­ter­júk so­rán szám­ta­lan pél­dán ke­resz­tül ma­gam is meg­ta­pasz­tal­tam, ket­tős ez a múlt: a hő­si­es­ség, bá­tor­ság, helyt­ál­lás mel­lett ott van ben­ne a bűn, a gyar­ló­ság, az áru­lás, és ezek nem vá­laszt­ha­tók el egy­más­tól.

Önnek elmondhatták, azt, amiről eddig senkinek nem beszéltek.  Mit gondol, miért avatták be titkaikba?

Meglehet azért, mert ismertek, de rendkívül nyitottak voltak. Örültek, hogy megyek, és várták a következő alkalmat. Tapasztalataim alapján biztatni szeretnék mindenkit, ha van idős ember a környezetükben, kérdezzék, faggassák őket a múltról, és meglátják, szívesen beszélnek.

Éppen azért, mert a 24. órában vagyunk, rendkívül fontosnak tartom, hogy ragadjuk meg az élő emlékezetet, amíg még lehet, amíg még vannak szemtanúk. Mert a hivatalos történelmen kívül – vagy azon túl – létezik egy másfajta történelem is, a „személyes történelem”, és ez bizony sokszor merőben más, mint amit, tanulunk vagy tanítanak nekünk. Hall­gat­tam őket, s el­kép­zel­tem a föld­be ásott bun­ke­re­ket, az in­di­gó­kék vagy fe­ke­te lé­gós pa­pír­ral be­ra­gasz­tott ab­la­ko­kat, a ki­vi­lá­gí­tott ka­rá­csony­fa­ként zu­ha­nó Sztá­lin-gyer­tyá­kat, az eget be­bo­rí­tó, ame­ri­kai bom­bá­zó­kat és Goldberger Etát, amint elő­ször megy sár­ga csil­lag­gal az is­ko­lá­ba.

El­kezd­tem búj­ni a for­rá­so­kat, a szak- és szép­iro­dal­mat, s a bú­vár­ko­dás so­rán el­ju­tot­tam a né­met ha­di­tu­dó­sí­tók ál­tal ’44 no­vem­be­ré­ben Ma­gyar­or­szá­gon for­ga­tott film­hír­adó­hoz és a 15. ame­ri­kai lé­gi had­se­reg ma­gyar­or­szá­gi bom­bá­zá­sa­i­ról ké­szült fo­tó­i­hoz. A szó után a kép ej­tett fog­lyul. Ahogy né­mán pe­reg­tek a film­koc­kák, a front kel­lős kö­ze­pé­be ke­rül­tem: a ki­tö­rés­re ké­szü­lő, s a ku­ko­ri­cás­ban lo­pa­ko­dó ma­gyar és né­met ka­to­nák, a há­zak kö­zött lán­go­ló tan­kok, a ki­lőtt te­her­au­tó a kor­mány­ra bu­kott ha­lott so­főr­rel, a szer­te­szét he­ve­rő holt­tes­tek, a vis­­sza­vo­nu­ló ka­to­nák és a me­ne­kü­lő ci­vi­lek vé­ge­lát­ha­tat­lan me­ne­te, a fog­lyok üres te­kin­te­te bár­mi­nél hi­te­le­seb­ben idéz­te meg a több mint hat­van év­vel ez­előt­ti va­ló­sá­got.

Megviselték a hallottak?

Igen. A regényben Koncz Gyurkának nevezett férfi esetén még most is rágódom. A front után, a megszállás alatt, amikor malenkij robotra szedik össze a civileket, az ő fiát is elkapják az oroszok, s elmegy a katonai parancsnokságra, hogy kiszabadítsa. A kommendaturán azt mondják neki, hogy elengedjük a fiadat, ha tíz másikat adsz érte cserébe, s ő két fegyveres orosz katonával házról-házra járva kiválasztja azt a tízet, akik közül egy sem jön vissza. Nos, elítéljük Koncz Gyurkát, mert szó szerint eladott és elpusztított tíz embert, vagy felmentjük, mert a gyermekét mentette, s a szülő bármire képes a gyermekéért?

Koncz Gyurka egész életében nem bírt szabadulni a tíz ember terhétől. Közel a kilencvenhez, nagybetegen, ágyhoz szögezve, hónapokon át haldoklott, de képtelen volt elmenni. Egyvalaki, az egyik feleség még életben volt a hozzátartozók közül. Háromszor küldetett Ilonka néniért, jöjjön, s bocsásson meg neki. A harmadik alkalommal Ilonka néni erőt vett magán, fölvette a templomi ruháját, elment hozzá, s csupán annyit mondott: a történteken már senki nem változtathat, maga számoljon el a lelkével, helyettük én megbocsátok. Még ki sem ért a kapun, amikor szaladtak utána azzal, hogy meghalt. Ha létezik válasz az előbb feltett kérdésre, illetve arra, hogy ítélkezhetünk-e békében élve, a 21. századból, azt hiszem, az öreg Ilonka néni szavaiban találhatjuk azt meg.

Hasonlóan megrázó volt a 18 éves Esztike tragédiája, amely végül nem került be a regénybe. Esztikén nem emlékszem már, hányan mentek végig, de mivel ellenkezett, ütötték, ahol érték, fejét az ágyhoz verték, majd félholtan kivonszolták az udvarra, lelocsolták egy vödör vízzel, s otthagyták vérbe fagyva, eszméletlenül. Hónapokig ápolták – a sors fintoraként – orosz katonai kórházban, ahol az életét megmentették ugyan, de megbomlott agyával már nem lehetett semmit sem kezdeni.

Milyenek ezek az idős emberek, akik megosztották Önnel a történeteiket?

Az interjúalanyaim között férfi és nő egyaránt volt. Az életkoruk, mint említettem, a hetvenegynéhánytól a szó szerint száz évig terjedt, foglalkozásukat tekintve akadt közöttük fejkendős parasztnéni, pedagógus, egyetemi tanár, villanyszerelő, könyvelő és bárókisasszony. S hogy milyenek ők? Férfi vagy nő, parasztnéni vagy egyetemi tanár, azt kell, hogy mondjam, teljesen mindegy. Egyformán erősek, kemények, bölcsek és igazak.

Tudták, hogy meg fogja írni?

Amikor elkezdtem az interjúzást, magam sem gondoltam, hogy regény születik belőle.

Az interjúalanyai olvasták a könyvét? Hogyan fogadták?

Többen is olvasták, mivel azonban mégiscsak fikciós és nem dokumentumregényről van szó, akarva-akaratlanul társasjátékot is generáltam: keresték, kutatták, latolgatták, melyik figura kit vagy kiket takar, ráismerni véltek olyanokra, akiket nem is róluk mintáztam és természetesen saját magukra is. A regénynek 15 bemutatója volt szerte az országban, ezek közül kettő azért különleges, mert néhányan közülük részt vettek rajta, sőt bekapcsolódtak, és teljesen spontán kialakult egy többszereplős beszélgetés, amely olyannyira megható volt, hogy egész egyszerűen megríkatta a közönséget Nagy szomorúságomra azonban, volt jó pár olyan, számomra kedves személy, akiknek nem vihettem el a könyvet, mert időközben meghaltak. Többek között az a Z. Erzsike néni, akiből Somlyói Anna figurájában talán a legtöbb van.

Hogy született meg Somlyói Anna figurája?

Somlyói Anna fiktív személy. A felnőtté válás határán, 18 évesen robban be a háború az életébe, s szenvedi el azokat a traumákat, amelyeket a lakosság – az ugyanolyan hétköznapi emberek, mint amilyenek most mi is vagyunk – elszenvedett. Tipikus figuraként azt a kisembert szimbolizálja, aki akaratlanul a történelem szereplőjévé válik, és nincs semmilyen választása vagy befolyása a sorsára többé. Ami vele, családtagjaival, iskolatársaival, ismerőseivel történik szintén tipikus, a civil Magyarország ezeket élte meg.

Az interjúalanyaimból és az arctalan tömegből azonban nekem mégiscsak kellett egy főhős-narrátort alkotnom, s az előbb elmondottak miatt végül úgy döntöttem, hogy egy vidéki tanítónő lesz az. Miután Somlyói Anna megszületett, a megfelelő nyelvet is meg kellett találnom a figurájához. Egy olyan nyelvet, amely se nem több, se nem kevesebb annál, ahogyan egy értelmiségi nő beszél. Somlyói Anna nyelve tehát egy konstruált nyelv, melyet mérföldes távolság választ el bármelyik interjúalanyom nyelvhasználatától.

Nagyon plasztikusan ír. Az asszonyok is így mesélték el megbecstelenítésük történetét?

Az erőszakról senki nem beszélt. Mindig mással történt, s az illetőnek hál’ Istennek szerencséje volt, és megmenekült. Ha így nézzük, akkor az erről szóló fejezet teljes egészében fikció. De mégsem az, hiszen ahogyan elmondták a többiekkel történteket, és annak alapján, ahogyan beleástam magam a nemi erőszak fellelhető irodalmába és szakirodalmába, bízom benne, hogy hitelesen adtam át, milyen traumát okoz egy fiatal nő testében, lelkében és identitásában.

Meg lehet ezeket a borzalmakat bocsátani? Meg kell egyáltalán?

Az interjúalanyaimban egy szikra gyűlölet sincs, sokkal inkább megbocsátás. Nem akarnak senkit felelősségre vonni, nem fröcskölődnek, kiabálnak. Még akkor sem, ha felejteni nem képesek. Egy példa erre: amikor a front után a halottakat nekik kellett összeszedni, s eltemetni, az orosz és román katonák – annak ellenére is, hogy gyilkoltak, raboltak és erőszakoltak – éppen olyan szerencsétlen, oszlásnak indult halottak voltak a számukra, mint a magyarok vagy a németek.

Éppen ezért igen, meg kell bocsátani, ha ők megbocsátottak, mi nem ítélhetünk. Felejteni azonban nem szabad.

A könyv lelőhelye ITT.

Kapcsolódó cikkek:
Hozzászólások