Közösség

Miért nehéz nőnek lenni a természettudományok világában?

9516

A nemi sztereotípiákba nehezen fér bele, ha egy nő természettudományos karrierről álmodik. Aki mégis belevág, annak számos nehézséggel kell szembenéznie, melyek nagy része a szexizmusban gyökerezik. Starre Vartan geológus őszintén vall negatív tapasztalatairól és arról, hogy miért kötött ki végül angol szakon.

A Hudson Valley-ben eltöltött gyermekkorom óta számítom magam a kockák közé, de az a fajta voltam, aki imádott a természetben bóklászni, ismertem minden fa fajtáját a környékünkön, mindegyik madárral köszönőviszonyban voltam és a hegyes-dombos vidékek kőzeteit is nevükön szólítottam 10 éves koromra. A nagymamám bátorította ez irányú tanulmányaimat - együtt néztük a PBS-en a természetfilmeket, ő rakta össze a szekrényeket, amelyek polcain a köveket gyűjtögettem és megtanultam mindent, amit ő is tudott az emberek és állatok testfelépítéséről (rohammentősként dolgozott a nagyi korábban, szóval volt fogalma a témáról). Megnyertem nyolcadikban a tudományos kiállításon rendezett versenyt, és bár középiskolában elég rossz tanáraim voltak kémiából, a biológia, fizika és földrajztanáraim mind kitűnő szakemberek voltak. A Syracuse Egyetemre jártam biológia szakra, és biztos voltam abban, hogy később az orvosin folytatom, de arról is meg voltam győződve, hogy praktizálni nem fogok (kutatni viszont nagyon szerettem volna) - az egyetemi évek alatt azonban több dolog is történt velem.

A természettudományos alapképzés diplomájának megszerzéséhez - bármely területen is szerzi meg azt az ember - bizonyos szintű jártasságot kellett szerezni mindegyik ágában, beleértve a kalkulus tudományát is. Tehát a rettenthetetlenül lebilincselő sejtbiológia és genetika névre hallgató órák mellett szerves kémiát és fizikát is fel kellett vennem, csakúgy, mint a több, természettudományok terén tanuló diáknak. A kémiát különösen nehezen viseltem, főleg, hogy középiskolában igen gyenge oktatást kaptam a tárgyból (a tanárom bennünket végigvitt és utána nyugdíjba ment, így nagyon nem volt mi motiválja a tanításban), de túléltem az előadások és laborgyakorlatok sorozatát. Nem volt túl sok nő, de a laborra néhány barátommal együtt iratkoztam fel és a hat-hét tanársegédből ketten nők voltak.

Az első fizika laborgyakorlatomat viszont soha nem fogom elfelejteni. Végigpillantottam a teremben levőkön és egyből gyomorgörcsöm támadt, mivel a negyven valahány diákból rajtam kívül csak egy lány volt, mindjárt az első padban - emlékszem, hogy azon tűnődtem, mennyire lenne furcsa, ha melléülnék, és úgy döntöttem, hogy eléggé, így a mellettem lévő srácokhoz csapódtam. Szerettem a fiúkkal lógni, soha nem volt semmi problémám ezzel, az önbizalmam is rendben volt, így úgy gondoltam, hogy a fizikás fiúkkal is jól kijövök majd. Úgy alakult, hogy a csoport kétharmada mérnök tanulókkal volt feltöltve. A második laborgyakorlaton már az az egy szem lány, aki rajtam kívül volt ott, is felszívódott, és én voltam az egyetlen nőnemű lény a laborban, ráadásul az egyike azon keveseknek, akik nem mérnök szakon tanultak.

Borzalmas volt ott lenni. A srácok egy része nagyon kedves volt velem, de a nagy részük nem - félvállról kezeltek, vagy tudomást sem vettek rólam, ha kérdeztem valamit, vagy egyenesen gúnyolódtak rajtam azért, mert lány vagyok és azon, hogy milyen ruhát hordtam (a 90-es években járunk, és teljesen a grunge műfaj rabja voltam az öltözékek terén is, festett vörös hajjal, Doc Martens bakancsban és piercinggel a szemöldökömben). A zene iránti rajongásom igazából segített összehaverkodnom a jobb fejekkel a csoportban, olyannyira, hogy néhányan próbáltak időnként meg is védeni, annyira tehetetlennek éreztem magam a támadásokkal szemben. Minden egyes újabb alkalommal, amikor beléptem abba a laborba, egyre rosszabb lett, olyannyira, hogy már attól zavarban voltam, hogy ott kellett lennem, és még beszélni sem volt kedvem (ami nálam nagy szó). A végén odáig fajult a dolog, hogy szégyenkeztem, bűntudatom volt és butának éreztem magam, csupán azért, mert egy kötelező órát el próbáltam végezni. Nem akartam panaszkodni vagy órát cserélni, hiszen mi lányosabbat tudtam volna csinálni annál, hogy panaszkodok és egy olyan csoportba kérem magam, ahol több lány van és az oktató pedig egy nő.

Nagyon irigykedtem azokra a barátnőimre, akik nem koedukált egyetemre jártak, mivel nekik nem kellett soha ezzel a helyzettel foglalkozniuk. Szóval befogtam a számat és megtettem minden tőlem telhetőt, így éppen átcsúsztam egy elégségessel. Ezt követően azonban biológia szakomat földrajzra (geológia) cseréltem. Jól teljesítettem, még mesterképzéses kurzusokon is, úgyhogy geológus lett belőlem - soha nem tudtam feledni azonban azt a bizonyos fizika laborgyakorlatot, és hogy mennyire kényelmetlenül éreztem magam. Nem csoda, hogy érdeklődve olvastam a New York Times azon cikkét, amely a "Miért van még mindig olyan kevés nő a természettudományos körökben?" címet viselte. A cikk leginkább a fizikus nőkkel és a matekos PhD programokat boncolgatja, de az abban leírtak sok olyan dolgot tartalmaztak, amik nagyon is ismerősnek tűntek. Az egyik idézet különösen megragadta a figyelmemet: „A Summers-botrányra válaszként egy esszét publikált a The Washington Post egyik számában, amelyben részletezi, hogy a nők nem azért hagyják el a szakmát, mert nem tehetségesek, hanem azért, mert társaik nem értékelik őket, rosszul érzik magukat a köreikben és a sikerhez vezető úton akadályokkal találkoznak”.

Persze mondhatja bárki a fentiekre azt, hogy "állj a sarkadra" vagy "ne foglakozz ezekkel" (van, aki ezt meg tudja csinálni a nők közül, nekem nem sikerült), és bár nem mindig a szexizmus az, amely a nők útjába áll, néha csupán az is elegendő, ha az ember úgy érzi, hogy nem illik valahová. A kérdéses labort követően eszembe sem jutott volna fizika szakot felvenni - még minor szakként sem, pedig az nagyszerűen kiegészítette volna a geológus diplomámat - hanem inkább angol szakot végeztem, amely, természetesen, a nők számára egy nagyon kényelmes hely.

Kapcsolódó cikkek:
Hozzászólások