Mi ez?

Hegedűs a metrón

9178

Az utóbbi napokban számtalan magyar és külföldi ismerős osztotta meg a Joshua Bell, amerikai hegedűművész egy hideg, téli reggelen átélt, washingtoni kalandjáról szóló posztot.

A több nyelven terjedő bejegyzés mellé egy elmosódott (bizonyára biztonsági, vagy legalábbis rejtett kamera által rögzített) fotót mellékeltek. A kép bal oldalán egy sötétruhás alak áll, és előtte valóban ott a nyitott hegedűtok de, hogy a kezében mi van vagy, hogy mit csinál éppen, azt csak a fantázia súghatja meg. Illetve a hosszadalmas, de mélyenszántó képaláírás, mely közli: a fotón Joshua Bell világhírű hegedűművész látható, aki utcazenésznek álcázva, több millió dollárt érő hangszerén, a világ legnehezebb Bach darabjait játssza, azonban rohanó emberek közül ez senkinek sem tűnik fel, vannak ugyan, akik dobnak némi aprót a tokba, de csak a gyerekek állnak meg, hogy hallgassák kicsit a csodát, ám türelmetlen szüleik rövid időn belül elrángatják őket a tetthelyről.

Joshua Bell a koncertteremben...

Tipikus, az élet értelméről általános „bölcsességeket” puffogtató körüzenetnek tűnik, amit mindenki gondolkodás nélkül oszt meg, mégsem nem egészen az. Persze, nagy bölcsességet puffogtat „rohanó világunk” értelmetlenségéről, a sztori azonban többé-kevésbé hiteles. A fura kísérlet Gene Weingarten, a Wshington Post újságírójának agyából pattant ki. Az Egyesült Államok fővárosának egyik központi metróállomásának bejáratához valóban Joshua Bellt állította ki hogy, játsszon kicsit valóban értékes hegedűjén. A hangszer értékét, illetve azt, hogy Stradivari lett volna, egyetlen forrás sem említi, így az erre vonatkozó adatokat, a láncposzt ismeretlen megalkotójának fantáziája teremthette, hogy a sztori még ütősebb legyen. Bizonyára Saint-Exupéry-től ő is megtanulta: a fölnőttek csak akkor fogják értékelni egy dolog szépségét, ha tudják, hogy sok pénzbe került.

...és a metróállomáson.

Bell 2007. január 12-én, tíz perccel nyolc előtt kezdett játszani s, mintegy háromnegyed órát zenélt. Ezalatt több, mint ezren mentek el mellette, és csak alig néhányan álltak meg, hogy kicsit hallgassák. De nem gyermekek, őket szintén a posztszerző agytekervényei szülték. Mert a romlatlan lelkű, csodálatos képességekkel megáldott gyermekekben mindenki szeret hinni.

Talán ezért azt a nehezen értelmezhető képet illesztette a szöveg mellé a szerző, és nem a kísérletről készült, bárki számára elérhető videót.

De megoszhatta volna az eredeti cikket, vagy annak fordítását is, mégsem tette. Inkább sajtát szájízéhez igazította a történteket. Így talán kényelmesebben tehette fel gondolatültetőnek szánt, enyhén manipulatív, nyilván költői kérdését: ha nincs időnk arra, hogy megálljunk és hallgassuk a világ egyik legjobb zenészét a zenetörténelem legvirtuózabb darabjait játszani, vajon mi minden más mellett megyünk el észrevétlenül ugyanígy nap mint nap?”

Munkába rohanás közben nyilván számtalan csoda mellett, de ha odaértünk, hála a közösségi szájtoknak, meg a körüzeneteket lelkesen megosztó ismerősöknek, nem maradunk le semmiről, különösen arról nem, amiről pedig nagyon szeretnénk.

Kapcsolódó cikkek:
Hozzászólások