Szólj be a kételyeknek!

Időnként mindenkinek meginog az önmagába, képességeibe vetett bizalma. Ez jól is van így, hiszen nagy bakikat kerülhetünk el, ha egy pillanatra megállunk, és felülvizsgáljuk a terveinket. Ám ha a bizonytalanság eluralkodik rajtunk, akkor az szenvedéssé változtathatja a mindennapjainkat. Nem merünk megszólalni, nem vágunk bele új dolgokba, nehezen hozunk döntéseket, százszor átellenőrzünk mindent, remek ötleteinket azonnal el is temetjük. Csoda, ha egyhelyben toporgunk, megrekedünk és úgy érezzük, mindenki olyan nagyszerű, szuper, csak mi nem? Ha ez az érzés már kóros, akkor mindenképpen a szakember segítsége ajánlott, ám ha még nem harapózott el, akkor a következő technikák segíthetnek.

Szóljunk be a kételyeknek!

Gondolataink egy percre se nyugszanak, villámgyorsan cikáznak a fejünkben, és könnyen kaphatjuk azon magunkat, hogy belső párbeszédet folytatunk önmagunkkal. Kétkedésünk is gyakran megszólal ezekben a dialógusokban. „Á, minek, úgyse hívnak be.”, „Öreg vagyok én már a tanuláshoz.”, „Juci se fogyott le, én se fogok.” …és marad minden a régiben, anélkül, hogy esélyt adnánk magunknak az előre lépéshez, változáshoz.

A jó hír, hogy ezeket az alattomosan suttogó belső hangokat el lehet hallgattatni, le lehet cserélni. Az első lépés, hogy figyeljük magunkat, és kapjuk el őket, mikor felbukkannak. Ha megjelentek, szóljunk rájuk, magunkban, vagy ha megtehetjük akár hangosan is, hogy „Stop!”, „Csend legyen!”, „Helló, mi jár már megint a fejedben?” Ezután jelentsük ki magunknak: „Képes vagyok rá!”, „Meg tudom csinálni!”, „Én is vagyok olyan jó, mint mások!” Gyakorlást igényel, de idővel automatikussá válik, és nem hagy helyet a kételyeknek.

Tekintsünk egy kicsit a múltba!

Ahhoz, hogy reálisan tudjunk tekinteni a kételyeinkre, mikor előjönnek, vizsgáljuk meg hányszor, de hányszor esett már meg velünk, hogy azt hittük képtelenek vagyunk valamire, ám végül mégis sikerrel jártunk. Ugyanígy azon is gondolkodjunk el, hányszor aggódtunk már feleslegesen. A válasz valószínűleg az lesz, hogy elég gyakran. A legtöbbször ugyanis csak a fejünkben létezik a tragikus forgatókönyv, a valóság sokszor a vártnál jóval pozitívabb végkimenetellel büszkélkedhet.

Öntsük ki a lelkünket!

Úgy érezzük, nem tudunk objektíven tekinteni magunkra és a problémáinkra? Mondjuk el őket valakinek, aki megértő figyelemmel hallgat meg minket, aki képes segítő kérdésekkel felnyitni a szemünket, aki üres hízelgések helyett meg fogja mondani, hogy tényleg van min rágódnunk vagy nincs. Sokszor már az is elég a tisztán látáshoz, hogy elmondjuk, mi nyomja a lelkünket. Miközben beszélünk, összeáll a kép, megjön a bátorság, és pontosan tudjuk, mit kell tennünk.

Írjunk naplót!

Valósághűen jegyezzük fel benne, hogy mi történt velünk, mi jár a fejünkben. Jót és rosszat egyaránt. Mikor ott van előttünk a papíron vagy a monitoron a félelmünk, lehet rájövünk, hogy nem is olyan rémisztő. Írjunk le több megoldást is, érveket, ellenérveket, és ennek a fényében vizsgáljuk meg, valóban van-e okunk bizonytalannak lenni önmagunkban, és ha igen, hogyan tudnánk kimozdulni erről a holtpontról.