Lélek

A jó szex nem az ágyban dől el

8587

Azzal nyilván mindenki tisztában van, hogy a magazinok „10 tipp, amivel őrjöngő szexgépet csinálhatsz pasidból”, illetve a „7 tuti fogás, amitől csak téged akar majd” és hasonló címekkel ellátott cikkei legfeljebb szórakoztató céllal íródnak, semmi esetre sem azért, hogy ezeket aztán tényleg kipróbáljátok. Akinek gond van a szexuális életével, az nem ezzel oldja majd meg, akinek pedig rendben van, az kitalálja magától is, mit akar. Az a gondolat pedig, hogy a jó szex úgyis a fejben dől el – bármennyire is igaz – sovány vigasz azoknak, akiknek nagyon hiányzik mindez, csak nem tudják, mi a baj.

Mielőtt kialakulna a betegségtudat és lesütött szemmel szakértő segítségét kérnénk – vagy rosszabb esetben a pornófüggőségbe, esetleg a cölibátusba menekülnénk -, érdemes megismerkednünk Marty Klein terapeuta munkásságával, a szexuális intelligencia elméletének megalkotójával. A kifejezés persze enyhén bullshitgyanús, de ez ne tántorítson el senkit: a gondolatmenet egyszerű és megnyugtató. Azonos című könyvének alcíme: „mit várunk valójában a szextől és hogyan kapjuk meg?”, ezzel pedig nagyjából le is tudtuk a problémafelvetést.

A könyvet olvasva begerjedni ugyan senki sem fog, de később annál jobban jön a tudás és a bizonyosság: nincs velünk semmi baj. Klein célja, hogy az ember túllépjen a hormonvezérelt szexuális ingertől, és belássa: a jó szex döntés, választás kérdése. Nem a szex – mint valami rajtunk kívül álló hatalom – határozza meg a „sikert”, hanem mi határozzuk meg saját szexualitásunkat. A végeredmény: a bénázás, a sikertelenség egyszerűen értelmezhetetlen fogalommá válik.

Ha megkérdezzük az embereket, mit várnak tulajdonképpen a szextől, homályos válaszokat adnak: gyönyör, intimitás és így tovább. Az igazság azonban az, hogy szinte mindenki érzelmi kielégülést, megnyugvást vár: érezni akarja, hogy még fiatal, hogy még képes rá, hogy szex közben magabiztos, határozott, szenvedélyes és úgy általában „normálisan” mennek a dolgok – mondja Klein harminc évnyi praktizálás után. A dolog igazi tétje azonban nem az, mit várunk tőle, hanem az, mennyit teszünk bele. Mint egy vacsora: ha kevés hozzávalónk van a hűtőben és öt percünk van elkészíteni az ételt, nem csodálkozunk, ha a végeredmény olyan is, ha azonban rászánunk fél órát, a szűkös készletből is kihozhatunk pár kreatív és laktató fogást. Miért lenne a szex más? És ha tudjuk,hogy a hasonlat helytálló, miért csodálkozunk, ha kapkodunk, ráfeszülünk és aztán nem sikerül?

Ez különösen a hosszú távú felnőtt kapcsolatokban igaz. Miközben mindenki tisztában van vele, hogy másfél-két év után már nem úgy működnek a dolgok, mint az első két hétben, mégis rossz érzés szembesülni ezzel. A párok ott követik el a hibát, hogy újra és újra a „régi szép időket” szeretnék felidézni – ugyanolyan gyorsan és ugyanarra a hőfokra szeretnének begerjedni, de egyre hosszabb szüneteket kell tartani, hogy ez bekövetkezzen, azaz egyre ritkább a szex. Ez további feszültségeket szül, az illúzió pedig egy idő után összeomlik.

A jelenség persze érthető. A nyugati kultúra a fiatalság mítoszának megszállottja: bármit meghatározót is tapasztalunk fiatal felnőttként, feltételezzük, hogy az életünk legintenzívebb, legjobb élménye – és hajlamosak vagyunk így visszaemlékezni rá később is, tudomást sem véve arról, mennyire élvezhetnénk az életet idősebb fejjel. Mintha semmi sem lenne alkalmasabb a testiségre, mint tizenöt-húszéves testünk: egészséges, rugalmas, hormonjaink gyorsasági versenyt tartanak. A felnőtté válást úgy éljük meg, mint legszebb éveink tragikus elvesztését. harmincöt évesen nem azt kérdezzük magunktól, hogyan szexelhetnénk úgy, hogy a lehető legjobb legyen, inkább azt kérdezzük: hogyan szexelhetnénk úgy, mint húszévesen? Arról nem is beszélve, hogy jön a munka, a gyerekek, a felelősségteljes élet: nincs elütni való időnk, nincs mese, terveznünk kell a szexet is, mint minden mást. „Hiányzik a spontaneitás, a vadság” – panaszkodnak a páciensek. Valójában persze a gondtalan, egyszerű élet hiányzik nekik, amikor is a szex a nap huszonnégy órájában a rendelkezésükre állt, a körülményektől függetlenül.

Már csak hab a tortán, hogy a szexuálisan kihűlőfélben lévő párok, ahelyett, hogy kimondanák, mit szeretnének és mi zavarja őket, prózai hibákat találnak magukban, a másikban, vagy a körülményekben. „Ha lefogysz, majd újra kívánlak majd”, „kitalálok egy új pozitúrát és megint jó lesz” – mondják (vagy gondolják). Szó sem lehet arról, hogy az őszinteségben odáig eljussanak, hogy „régen jobban kívántalak, mint most, megfejtjük és megoldjuk együtt?”. Klein szerint nem csak az áll a háttérben, hogy meg szeretnék kímélni a másikat a kegyetlen igazságtól: inkább arról van szó, hogy ha kimondják az őszintét, a másik is őszinte lesz és meg kell hallgatniuk a kegyetlen ítéletet.

A szexuális intelligencia nagyjából ugyanarról szól, amiről az elhatározás az egészséges élet iránt. Tudjuk jól, hogy önmagukban mit sem érnek a „mínusz húsz kiló öt hét alatt”-típusú tanácsok a magazinokban: ezeket senki sem tartja be anélkül, hogy meg ne teremtené az érzelmi környezetet hozzá. Ha ez megvan, máris egészségesebbnek érzi magát – és idővel azzá is válik. Ahogy pontosan tudjuk azt is, hogy valaki nem attól lesz szexi, ahogyan kinéz, hanem attól, hogy annak érzi magát és vállalja azt, hogy mit élvez.

Kapcsolódó cikkek:
Hozzászólások