Vissza a kaptafához

Érthetetlen zagyvaság, vagy elegáns, klasszikus kémfilm a Suszter, szabó, baka, kém? Főszerepben a filmtörténet legmenőbb SZTK-kerete!

Őszintén, mikor láttatok utoljára olyan filmet, amelyet embert próbáló feladat volt követni? Nem a Bourne-mozikkal mostanában divatba jött akciókrimikre gondolok, amelyekben olyan sebességgel pörögnek az események, hogy konkrétan fizikai kihívást jelent képben maradni, hanem azokra a szó hagyományos és legnemesebb értelmében vett bűnügyi filmekre, amelyek egy eleve összetett sztorit mindenféle szájbarágás nélkül mesélnek el, nem megfeledkezve arról, hogy a szereplőknek bizony lelkük is van, nem csak fegyvereik. Azokra, amelyek feltételezték, hogy a néző szereti használni az eszét, hálás, ha együtt gondolkodik a filmmel, ha nem kap hozzá instant, nachoszabálás közben is felfogható használati utasítást. Aki látta a Francia kapcsolatot, a Magánbeszélgetést, vagy A város hercegét, az tudja, miről beszélek – a többiek pedig nézzék meg őket. A fenti iskolateremtő vagy -fenntartó filmekben egyébként az igényességen kívül még egy közös biztosan van: a hetvenes évek.

Egészen véletlenül az elegáns krimik évtizedében, 1974-ben jelent meg Frei Tamás bálványa, John le Carré nagyeposzi terjedelmű, időben és térben széttöredezett kémregénye, a Tinker, Tailor, Soldier, Spy is (magyarul: Az áruló). Az eleve nagy ívű mű ráadásul csak az első része a Karla-trilógiának, illetve a negyedik regény, amelynek központi alakja a mélabús, szuperintelligens és egészségesen paranoid ügynök, George Smiley. A történetet nem is részletezném: dúl a hidegháború, mi azonban az eleve láthatatlan frontvonaltól távol, a háttérintézményekben, irattárakban, irodákban, hotelekben, bérházakban és földalatti kínzókamrában járunk, ahol csak egy érték, egy valuta van: az információ. Nincsenek kütyük, megfektetni való nők, magabiztos, foghegyről odavetett beszólások egy-egy összecsapás után. James Bond messze jár.

Egy brit titkosszolga magánakcióba kezd némi minisztériumi hátszéllel, hogy beszervezzen informátornak egy állítólag mindenttudó orosz diplomatát. Eközben a kémek feje, Kontroll megsejti, hogy közvetlen környezetében, azaz a legfelsőbb körben (nagyszerű magyar fordításban: a Köröndben) kettős ügynök szabotálja a munkát. Rá is állítja az ügyre egy bizalmasát, akit a film elején jól hátba is lő Kálloy Molnár Péter, a szokatlanul elegáns Mucsi Zoltán pedig kistotálban nézi végig az egészet. Londonban borul a kártyavár: Kontroll meghal, Smiley-t, az addigi problémamegoldót száműzik, a téglának nyoma sincs, a Köröndben pedig valaki elhallgat valamit.

Ha valaki azzal vádolna, hogy most akkor mégiscsak sikerült részleteznem a sztorit, annak üzenem: nem, ez csupán egy csenevész vázlat ahhoz képest, hány párhuzamos és lineáris rétegen folynak az események. Adódik a kérdés: nem lett volna több értelme ebből tévésorozatot gyártani? A britek egyébként is jók az ilyesmiben, a BBC általában a keblére öleli a merész projekteket, főleg, ha az alapanyag is angol. (Vö.: a napjainkban játszódó Sherlock, a címszerepben a fékezhetetlen tehetségű Benedict Cumberbatchcsel, aki egyébként Holmest Dr. House és az Esőember között félúton formálja meg, és akinek kulcsszerepe van a Suszterben is.) A válasz az, hogy készült belőle tévésorozat, szintén a hetvenes években, természetesen a BBC produkciójaként – ehhez képest ezt a történetet két órában elmesélni több mint merész vállalkozás. Hajszál híján el is bukott.

Az a bizonyos hajszál azonban nagyon sokat számít. A két forgatókönyvírónak szinte emberfeletti munkába került az epizódszerű jeleneteket, amelyekből az eredeti regény összeáll, játékfilmmé átrendezniük. Szó szerint úgy bántak velük, mint gyerekkorunk tologatós játékainak elemeivel – végül pedig szerencsére összeállt a kép, egymás mellé kerültek a megfelelő vonalak. Ez persze nem azt jelenti, hogy a nézőnek is minden világos lesz – sőt. A legravaszabb krimiken edzett koponyáktól is hallani, hogy bizony fel-feladták néha. A film tempója ugyan nem gyors, inkább egy nyugodt keringőre emlékeztet, de rendre apróbb célzásokból, jelekből, nyomokból kell rájönnünk, bizonyos eseményekhez képest hol járunk időben, térben, ki beszél, mit mondnak a telefon másik végén, milyen titkos szálak fűzik egymáshoz a szereplőket. Nincsenek inzertek, nem írják ki sem a várost, sem az időt. (Apró tipp: ha elvesztünk, ne szégyelljünk aludni rá egyet-kettőt és újra jegyet váltani!)

És ez még nem minden. A rendező, a svéd Thomas Alfredson (Engedj be) ugyanis nem állt meg félúton, nem elégedett meg azzal, hogy elmesél egy elmesélhetetlen történetet: a szereplőket is láttatja. Miközben a nyomasztó rejtélyt kellene megfejtenünk, rendre elidőzünk Smiley (a szokás szerint iszonyatosan menő, az SZTK-keretnek új értelmet adó Gary Oldman alakításában) sötét múltjánál, tönkrement házasságánál, a kiégett Kontroll  (John Hurt) önpusztító hajlamainál, Billy Haydon (Colin Firth) dekadens közönyénél és a fiatal Ricki Tarr (Tom Hardy) a képletbe egyáltalán nem illő szerelménél. Mindeközben nem tudunk meg semmit arról, pontosan mi a tétje az egésznek: milyen információkat kell megszerezni, és mi lesz, ha sikerül. Világbéke? Világháború?

Tulajdonképpen mindegy is. A film ugyanis nem arról szól, hogy milyen mocskos módszerekkel próbálják egymást beelőzni az oroszok, a britek és az amerikaiak, sokkal inkább arról, hogy mennyire öncélú és beteg a rendszer, amelyet kiégett, céljukat vesztett szereplői kiszolgálnak. A morál, az erkölcs a magánélettel és a szeretettel együtt eltűnt a Körönd baljós termeiből. „A döntésem részben esztétikai. A nyugat olyan ocsmány lett.” Ezzel indokolja a saját barátait átverő áruló, hogy miért állt át az oroszokhoz. A végső tanulság orwelli: a kémkedés lényege már rég nem a haza szolgálata és az ellenfél legyőzése, hanem a kémkedés maga. Smiley-ék, bármilyen agyafúrtak is, már semmi mást nem tudnak, csak ezt, a patrióta titkosügynök szerepéhez annyi közük van, mint a vadászkopónak a büntetőjoghoz.

Alfredson sötét, nyomasztó, Hollywoodról tudomást sem vevő mozijának azonban van egy sokkal pozitívabb üzenete is: a klasszikus kémfilm él és virul.