Lélek

A G-pont nem létezik!

8545

A G-pont 1950 óta borzolja a kedélyeket. Ekkor történt ugyanis, hogy egy német nőgyógyász, Dr. Ernst Gräfenberg leírt egy különösen érzékeny, 1-2 cm széles területet, mely a hüvely falán helyezkedik el. Nevét is felfedezőjéről kapta a rejtélyes área. A tudomány – és persze számos civil – azóta próbál a nyomára bukkanni több-kevesebb sikerrel. Szakirodalma az elmúlt hatvan év során könyvtárnyira duzzadt, de biztos és cáfolhatatlan eredmény nem született a tárgyban. Nemrégiben egy amerikai és izraeli kutatókból álló csoport azt a célt tűzte ki, hogy átrágják magukat a tudományos közleményeken, összegzik az eredményeket és pontot tesznek az ügy végére.

De mi azért kezdjük az elején! A derék doktor valószínűleg nem is sejtette, hogy kisebbfajta szexuális forradalmat indít el azzal, hogy leír egy különösen érzékeny, 1-2 cm széles területet, mely a hüvely falán helyezkedik el, a bemenettől néhány centire, a test hasi oldalán. Annak ellenére, hogy a helymeghatározás németes precizitással történt, sokaknak problémát okozott és okoz a lokalizálás mind a mai napig - és itt kezdődött a baj. Súlyosbítja a helyzetet, hogy nem teljesen Gräfenberg érdeme a különös erogén zóna felfedezése, ugyanis a Káma Szútra és a Jayamangala már jóval korábban felhívja a szerelem művészetében jártasságra törekvők figyelmét a huncut kis pontra. A pontot tehát ismerik gyakorlatilag emberemlékezet óta a keleti társadalmak, Gräfenberg doktor pedig szembesítette vele a nyugati civilizációt is.
Különösen a nőmozgalmak idejétől vált igazán égető problémává a G-pont kérdése, hiszen amint alapértelmezetté vált a nők orgazmushoz való joga (is), nők tömegei vágytak arra, hogy átéljék a mindent elsöprő G-pont orgazmust, de a férfiak szexuális öntudata is megkövetelte, hogy földöntúli élvezetben részesítsék immáron emancipált partnerüket a G-pont szakszerű lokalizálása és ingerlése által. Aztán hamarosan két pártra szakadt a szexuálisan aktív nyugati szegmens: az egyik tábor lelkesen ecsetelte a G-pont segítségével átélt intenzív kéjt, a másik tábor pedig fejcsóválva hallgatta és szégyenkezve vallotta be, hogy a lelkiismeretes keresés dacára sem talált semmiféle dudort a megjelölt helyen, ennélfogva a szexuális örömszerzés is a hagyományos keretek között maradt. Az anomáliák ellenére senkinek sem jutott eszébe kételkedni a G-pont létezésében, inkább saját szexuális és topográfiai képességeiket értelmezték újra. Jól példázza a helyzetet egy kutatás, mely arra az eredményre jutott, hogy a nők többsége hisz a G-pont létezésében, még akkor is, ha a sajátját nem sikerült még megtalálnia.


A tudós elméket legalább annyira foglalkoztatta a G-pont, mint a kéjre éhes néptömegeket, ám ők módszertanilag megalapozottabban közelítettek a problémához, mint a laikusok. Nem mintha ezzel közelebb jutottak volna a megoldáshoz, hiszen rendre megcáfolták egymás eredményeit, mindenesetre történtek dicséretes próbálkozások.  Ott van mindjárt az a kutatócsoport, melynek tagjai szövetmintát vettek a hüvely falából, és ennek segítségével megállapították, hogy valóban van egy terület, ahol több idegvégződés található, mint a hüvelyfal más részein. Nem sokáig örülhettek azonban az eredménynek, ugyanis más, hasonló módszerrel végzett vizsgálatok arra jutottak, hogy nincs ilyen frekventált terület.
Egy 2008-as vizsgálat ultrahanggal igyekezett feltárni a hüvely titkait abban a reményben, hogy így biztos megállapításokat tehetnek a G-pont létéről. A gondos vizsgálódás végén megállapították, hogy azoknál a nőknél, akik éltek már át vaginális orgazmust, más szerkezetű a szövet a G-pont feltételezett helyén, míg azoknál, akiknek soha nem volt ilyen élményben részük, vékonyabb ezen a területen a szövet. Mondanunk sem kell, hogy más vizsgálatok nem feltétlenül támasztották ezt alá, ugyanis nem tudtak kimutatni ilyen strukturális eltérést.
Minden bizonnyal a Rutgers Egyetem kutatócsoportja jutott legközelebb a rejtélyes területhez, ők ugyanis arra kérték alanyaikat, hogy okozzanak minél nagyobb örömet maguknak, miközben fMRI-vel vizsgálták az agyműködésüket. Az eredmények azt mutatták, hogy más agyterületek aktiválódtak a klitorisz, a vagina és a méhnyak ingerlésekor.  Ez azt jelenti, hogy az agy elkülöníti az ezekről a helyekről érkező ingereket, és ez lehet a magyarázat a különböző jellegű kéjérzésre. A G-pont tehát fizikailag nem létezik, pusztán az agyunk kreálja, épp ezért az javasolják, hogy ne G-pontról beszéljünk, hanem G-területről. Ezt az álláspontot képviseli Dr. Helen O’Connell, a Great in Bed szerzője is, aki szerint nem kellene ekkora hűhót csapni a G-pont körül, és főleg nem kellene külön anatómiai egységként tekinteni rá. Szerinte ugyanis a vagina, a klitorisz és a húgycső klitorális komplexként működik szex közben, és valahányszor inger éri valamelyik részt, az stimulálja a többit is.
Nagyjából így állt a helyzet, amikor belépett a színre a már említett amerikai-izraeli kutatócsoport. Az eddigi eredmények gondos vizsgálata és elemzése után megfogalmazták a konklúziót: a G-pont nem létezik. Maguk is érezhették, hogy súlyos kijelentést tettek, ezért gyorsan azt a kitételt is odabiggyesztették, hogy a tudomány mai állása szerint, meghagyva ezzel a lehetőséget a jövő tudós elméi számára, hogy meggyőző bizonyítékkal álljanak elő. Végül még azt is megjegyezték, hogy ehhez a felfedezéshez minden bizonnyal új technológiára lesz szükség. Hát, így állunk jelen pillanatban a G-pont ügyében, bár van egy olyan érzésünk, hogy az ügy még távolról sincs lezárva.

Kapcsolódó cikkek:
Hozzászólások