Mi ez?

Óda az apró lyukhoz

8515

Joseph Nicéphore 1826-ban érdekes kísérletbe kezdett: egy speciális fémötvözettel borított felületen fényre keményedő petróleumszármazékot kent szét, majd az egészet az ablakával szemközti falra applikálta párizsi lakásában, hátha történik valami. Történt. Az ablak lyukkameraként működve fordítva ugyan, de a felületre vetítette a beszűrődő fényt – tehát a szemközti házak tetejének képét -, az pedig megszilárdulva megajándékozta őt azzal, amit azóta a világ első fotográfiájaként ismerünk.

Az expozíció, azaz a fény felfogásának ideje – mai szóval: záridő – egész napos volt, ennyi idő kellett ugyanis, hogy a kátrány reagáljon. A mai digitális gépek zárideje nappali fényben, beállításoktól függően maximum egyhatvanad másodperc, de lehet kevesebb is, mint egy ezredmásodperc – csak egy apró illusztráció a technológia fejlődéséhez. Ennek ellenére – vagy éppen ezért, hiszen nem véletlenül tombol a retróláz – a lyukkamera bizonyos körökben a mai napig nem akar kimenni a divatból. Van, akinek művészi kifejezőeszköz, van, akinek játék – ami nem csoda, tekintve, hogy fillérekből, házilag elkészíthető, ez pedig komoly előny a százezres-milliós felszerelésekkel szemben.

Michael Chrisman az előbbi táborba tartozik. Annyira komolyan vette Nicéphore örökségét, hogy egy nagy szaktudással megszerkesztett lyukkamerát Toronto legszebb kilátású pontjába helyezte a kikötőben, félig az ég felé irányítva, ügyelve a kompozícióra – amelyet előnézeti kép híján nem is ellenőrizhetett -, majd magára hagyta. Egy teljes évig. A kameraként szolgáló dobozban ugyanis annyira érzéketlen volt a fényre reagáló papír, hogy nagyjából 31 és fél millió másodpercre volt szükség a kép rögzítéséhez. A kamera felvette a napjárást, az égbolt színének változását és a város sziluettjét.

Újévkor érte ment – a kamerát ugyanis jelképesen éppen 2011 első reggelén szúrta a földbe – és szerencsére a helyén találta – mint később elmondta, ez volt a legnagyobb izgalom az egészben. Már csak azért is, mert korábban is kísérletezett hasonlóval, akkor azonban rendre ellopták a camera obsucrát. A kép sokkal jobb lett, mint amire számított: álom- és festményszerű, a lehetőségekhez képest éles fotográfia. A legszebb az egészben az, hogy a papírt annyira „kikezdte” a fény, hogy semmiféle eljárásra, előhívásra, utómunkára nem volt szükség. Lezárta a lyukat a dobozon és készen volt a kép. Ez azonban a dolog íróniája is: a papír közben annyira érzékennyé vált, hogy erős fényre elpusztult. Szerencsére a műalkotás utolsó pillanatait arra használta Chrisman, hogy beszkennelje azt, és bár eközben megsemmisült, 2011 digitális formában élhet tovább.

Nem szeretnénk tanulságot levonni például arról, mit üzen ez az egész a türelemről, a művészetről, meg az életről úgy általában. Maradjunk annyiban, hogy érezzék magukat megszólítva azok, akik bulinként többszáz képet pakolnak egy-egy Facebook-albumba: ezt csináljátok utána!

Kapcsolódó cikkek:
Hozzászólások