A kapcsolatszédelgő

Jó esetben hallomásból, rosszabb esetben testközelből, de mindenki ismeri azt a férfitípust, akit neveznek nőcsábásznak, szoknyapecérnek és mocskos gazembernek – mi most a kapcsolatszédelgőt választottuk a gazdag terminológiából. Arról a fajtáról van szó, aki nagy lelkesen kapcsolatba bonyolódik, majd amikor kezdene komolyra fordulni, pánikszerűen elmenekül, hogy rövid időn belül újabb nőt hódítson meg és hagyjon el, majd a végtelenségig ismételje ezt a forgatókönyvet. A végeredmény – élethossztól függően - számos megtört szívű nő, akik bosszúszomjasan gondolnak rá, és szívük szerint nyilvánosan megköveznék vagy még annál is cifrább dolgokat művelnének vele - a vérmesebbek meg is teszik-, de leginkább nem értik, hogy miért bántak el velük ilyen csúful. Mert magyarázat az nincs, legalábbis látszólag.

Valóban nehéz megérteni, hogy miért jelent problémát az elköteleződés ezeknek a pasiknak (kisebb százalékban csajoknak), vagy ha már problémát jelent, miért kell hitegetni a partnert, szerelmet, kötődést és ki tudja, mi mindent ébreszteni benne, majd magára hagyni és folytatni a kapcsolati ámokfutást. Miért nem választják az alkalmi kapcsolatokat, ahol nincs szó érzelmekről és mindenki tiszta lapokkal játszik? Esetleg a szexmunkások szolgáltatásait, ahol mindez hatványozottan igaz? Nos, a válasz némiképp paradox, de a párkapcsolati guruk szerint ők tényleg vágynak arra, hogy tartozzanak valakihez és komolyan is gondolják a kapcsolatot, de minél jobban belebonyolódnak, annál jobban paráznak, míg végül olyan fokú szorongást élnek át, hogy kiszállnak. Persze a valakihez tartozás vágya megmarad, így újra nekirugaszkodnak, de a menetrend rendszerint ugyanaz lesz. Nyilván ez nem vigasztalja a hátrahagyott egykori partnereket, de legalább segít megérteni a helyzetet.

Ha az okokat keressük, már-már közhelyes indokot vagyunk kénytelenek felhozni: a kedves mama tehet mindenről, esetleg a papa vagy ketten együtt. Ezek az alapvető kapcsolatok ugyanis mintául szolgálnak a felnőttkori kapcsolatokhoz, tudattalanul is továbbvisszük a családi tűzhely körül belénk vésődött mintákat. Épp ezért, ha valaki kisgyerekként rendszeresen azt élte át, hogy elutasítják, nem számíthat azokra, akik a legfontosabbak számára, kialakul benne egy alapvető, már-már zsigeri bizonytalanság, ami furcsa kettősséget eredményez a viselkedésben. Egyrészt mindennél jobban vágyik arra, hogy biztonságos és megnyugtató kapcsolatban éljen, valóban kötődjön valakihez, másrészt belevésődött az, hogy kötődni veszélyes és fájdalmas dolog, ami alapvetően kiszolgáltatott helyzetet eredményez. Épp ezért a kapcsolatszédelgők állandó keresésben élnek: keresik azt a partnert, akivel átélhetnék a vágyott biztonságot, ám minél közelebb kerülnek hozzá, annál kiszolgáltatottabbnak érzik magukat és annál jobban félnek a csalódástól, még akkor is, ha erre nincs semmi okuk. Amint túllépnek tehát a komfortzónájukon – ami nem túl terebélyes -, elmenekülnek a kapcsolatból, mert az egyedüllét hiába fájdalmas, sokkal ismerősebb és kezelhetőbb állapot számukra, mint a teljes elköteleződés.

Hogy mi a megoldás? Leginkább messzire kerülni a kapcsolatszédelgőket. Amennyiben ez nem kivitelezhető, első körben szembesíteni a problémák gyökerével, sokszor ugyanis teljesen tudattalanul bolyongnak a kapcsolatok dzsungelében, és maguk sem értik, hogy miért nem sikerül megállapodniuk. Nem állítjuk, hogy a belátás fél siker, jó, ha negyed, hiszen nagyon mély és alapvető problémákról van szó, de szerencsés esetben – esetleg szakember segítségével és elszánt partnerrel – elindulhat egy folyamat, aminek a végeredménye a bizalom.