Közösség

Gyászolj velünk!

8338

iRip. Talán ez volt a legviccesebb gyászüzenet – hiszen, mint az utóbbi években kiderült, egy gyászüzenet igenis lehet vicces -, amit a Facebookon olvashattunk Steve Jobs halálával kapcsolatban. A viccfaktoron túl van egy komolyabb tanulsága a szónak, érdemes tehát ízlelgetni egy kicsit: az mégpedig, hogy mennyire átalakult a gyász szertartása, fogalma a közösségi médiának hála, ami persze nem azt jelenti, hogy ne lenne a fogalom körül sűrű homály.

A közösség gyász tehát új értelmet nyert a Facebook-érában. Persze stílszerű és érthető, hogy a digitális médiát forradalmasító cégvezetőt az interneten gyászolják, de emlékezzünk: ugyanez történt Michael Jackson halála után is. A szakértőket is meglepte ráadásul, hogy a pár nappal ezelőtti bejelentés után mekkora roham indult: a Twitter felhasználói 12 óra alatt két és fél millió bejegyzést produkáltak, azaz nagyjából megtelt a hálózat Jobsszal. A Facebookon dettó.

Persze, legyinthetünk, hogy mindenki odaböfögte a magáét és élte tovább az életét, főleg, hogy személyesen nem is ismerték a mestert, de a döbbenetes aktivitás azt jelzi: igenis szükségünk van a gyászra, mint közösségi élményre. Nem kell társadalomkutatónak lenni, hogy kijelenthessük: a mai fiatalok (hülye érzés ezt a két szót így leírni, de jobbat nem tudunk) nem tudnak mit kezdeni a halállal, legalábbis jóval kevésbé és jóval kevesebben, mint korábban. A (szinte) kötelező jellegű, megnyugvást adó vallási meggyőződés már finoman fogalmazva nem olyan magától értetődő (mi mondjuk speciel nem bánkódunk emiatt), azt azonban, hogy mi van akkor, ha az elhunytat talán mégsem Szent Péter várja tárt karokkal, senki sem tudja. Meghalt, nincs többé – de akkor mi van? Tereljük a témát? Ne foglalkozzunk vele? Hagyjuk, hogy az idő megoldja? Vagy osztozzunk a többiekkel, hátha könnyebb lesz?

Nem szabad elfelejteni, hogy a Facebook-gyász legalább annyira szól a szereplési vágyról, mint a halál feldolgozásáról. Ha ügyesen és megfelelő felületen és időben mondjuk el, amit akarunk, többszázezres közönségünk is lehet, mégpedig azonnal és demokratikus feltételekkel – ez sokaknak kihagyhatatlan ziccer, de nem azt jelenti, hogy amit mondanak, ne lenne őszinte. Ha valaki meghal, nem kell megvárni a reggeli újságot, hogy megtudjuk, majd illedelmesen kivárni, hogy nyilvánosan megszólaljon, akinek meg kell. Azonnal megoszthatjuk az élményt (merthogy élményről van szó) minden lehetséges fórumon, fotóval, illusztrációval, idézettel, egy-egy jól sikerült mondattal vagy akár szóval – a kevesebb fantáziával megáldottak pedig simán linkelhetik a „Steve Jobs tíz legfontosabb mondata” jellegű cikkeket és blogbejegyzéseket.

A versenyszerű divatgyász látszólag érzéketlen, felszínes, önző jelenség, mégis fontos szerepe lehet abban, hogy elfogadjuk és a helyén kezeljük azt is, ha valaki hozzánk közel álló eltávozik. A közösségi oldalak – éppen demokratikus, önmagukat terelgető mivoltuk miatt – a kezünkbe adnak pár fontos szabályt arról, mit illik és mit nem, mi az elfogadott és mi a közönyös, vagy éppen túlzóan érzelmes megnyilvánulás. Aki végignézi a vírusként elterjedt posztokat, láthatja: a humornak például van helye, de csak akkor, ha méltóságteljesen kódolják. Akárcsak a kritikának, főleg, ha közszereplőről van szó, de az előbbi kitétel itt is igaz. (Ennyit arról tehát, hogy halottról jót vagy semmit.) Látható, hogy megbünteti a közösség azokat, akik „csak azét is”-alapon az árral szemben úsznak: enyhébb esetben ez a „kit érdekel, meghalt, és akkor mi van”-jellegű megnyilvánulásokat jelenti, súlyosabb esetben például Fankadeli posztját - őt mondjuk egyébként sem empatikus lelke miatt szeretünk.

Hiába online, hiába posztolják, osztják, lájkolják a gesztusokat, az ügymenet valahol egészen hasonló a vallásos illetve a természeti népek rítusaihoz. Van tere az önkifejezésnek, a kreativitásnak, a rendszer a terjedelemnek, a közösség pedig az érzelmeknek szab határt, a felhasználók pedig kapnak némi visszajelzést arról, hogy nincsenek egyedül. Ez pedig akkor is fontos, ha ez a fajta gyász nem is az „igazi”. Az ortodox zsidó családok szobái hét napig tele vannak barátokkal, családtagokkal, ha meghal valaki, az új-guineai Mafulu törzs férfitagjai pedig egyszerre kezdenek el ordítani, főleg azért, hogy elriasszák az ártó szellemeket. Az ordítás olyan hangos, hogy faluról falura terjed, innen tudja az egész törzs, hogy elvesztette egy tagját – aki tud, az pedig el is megy a hangzavar forrásához. Aki hallotta Robert Wood Williamson néprajzkutató száz évvel ezelőtti felvételét a jelenségről, annak valószínűleg eszébe sem jut, hogy ami a Facebookon és a Twitteren folyik egy-egy megosztó híresség halála után, az harsány lenne. Nem más ez, mint egy high-tech szertartás, azért, amiről a gyász mindig is szólt: hogy összejöjjünk és elbúcsúzzunk. Még akkor is, ha nem is vagyunk olyan szomorúak, de valamiért fontos az ügy.

Kapcsolódó cikkek:
Hozzászólások