Kedves Naplóm!

A naplóírás nem új keletű dolog. Legjobban talán a történészek tudják ezt, akik értékes forrásként használják a korabeli naplókat. Nehéz lenne ugyanis rekonstruálni a múltat pusztán tárgyi emlékek alapján, így mindenképpen hálásnak kell lennünk azoknak, akik leültek és lejegyezték, hogy mi történik velük, körülöttük. De vajon mi késztette őket arra, hogy lejegyezzék az életük eseményeit, és mi tartja életben ezt a műfajt?

A nagy kérdés az, hogy tudatos konzerválásról van szó, mely az utókornak szól vagy egyszerű kényszer, afféle sajátos grafománia áll a háttérben? A naplóíró nyomot akar hagyni a történelemben vagy egyszerűen csak így dolgozza fel az élményeit? És egyáltalán jó az neki, ha évek múlva fellapozva a feljegyzéseket, kegyetlenül szembe kell tekintenie egykori önmagával? Az emlékezet ugyanis nem véletlenül működik bizonyos törvényszerűségek mentén. És akkor még nem beszéltünk arról, hogy ha nem elég óvatos az önjelölt történetíró, akár legféltettebb titkaira is fény derülhet. „11 és 17 éves korom között írtam naplót.” – meséli a 42 éves Zsuzsa. „Nagycsaládban éltem, a nagyszüleim és az unokatestvéreim is egy utcában laktak velünk, így hatalmas volt a nyüzsgés, zajlott az élet, és mindig történt valami. Annyira izgalmas volt az egész, hogy muszáj volt lejegyezni mindent, ami történt velünk. Aztán jöttek a szerelmek, amik szintén nagyon izgalmasak voltak. Nemcsak a saját életem eseményeit írtam le, hanem azt is, ha a család többi tagjával történt valami említésre méltó. Senki nem tudta, hogy naplót írok, és az évek alatt igazi esti szertartássá vált, és úgy éreztem, nagyon jót tesz nekem. Aztán egy nap anyám megtalálta a füzeteket és beleolvasott. Főleg a szerelmi ügyek miatt volt kínos a dolog, amikről nem tudott, de egyébként sem volt kellemes, hogy a legféltettebb titkaim között turkál. Nagyon dühös voltam rá, és magamra is. Megsemmisítettem a naplókat, és soha többet nem írtam egy sort sem. Utólag bánom, hogy nem tartottam meg őket, mert most biztosan jó lenne visszaolvasni.”

Könnyűnek tűnik a naplóírás, de aki már próbálkozott ilyesmivel hosszabb távon, az pontosan tudja, hogy időt, erőfeszítést és rengeteg türelmet igényel nap mint nap leülni, és lejegyezni az eseményeket. „15 éves koromban írtam naplót. Néhány hétig gondosan lejegyeztem mindent, nagyon élveztem, de aztán valahogy elfogyott a lendület. Lett volna mit írnom, de valahogy nem volt kedvem, aztán meg is feledkeztem róla. Megvan még az a füzet, és időnként előveszem. Egyszerre nosztalgikus és kínos szembesülni 30 éves fejjel az akkori önmagammal.” – avat be naplóírási titkaiba Dóri.

A naplóírók tapasztalataiból is láthatjuk, hogy igencsak nehéz helyzetbe kerülünk, ha a naplóírás okait firtatjuk. Mindenképpen van benne jó adag közléskényszer, ahogy a konzerválás vágya is tetten érhető, illetve arról sem szabad megfeledkezni, hogy kifejezetten jó hatással van ránk, ha kiírjuk magunkból az élményeinket és az érzéseinket. Papírra vetve ugyanis sokkal kezelhetőbbek. Nem meglepő, hogy a legtöbben kamaszkorban kezdenek naplót írni. Ezen a véleményen van a pszichológus is, aki úgy véli, hogy a naplóírás a katarzis egy formája, segít hogy kiadjuk magunkból az érzéseinket és megtisztuljunk ezáltal. „Többféle módon enyhíthetünk az érzéseink nyomásán. A művészet, a zene vagy épp a naplóírás is jó módszer. Azt tapasztaltam, hogy azok az emberek, akik lejegyzik a napi eseményeket, jobban tudják kezelni az érzéseiket. Azáltal, hogy papírra vetik őket, közelebb kerülnek hozzájuk, hiszen a naplóírás nem más, mint a befelé figyelés egy módja.”