Közösség

Pusztító éhínség Szomáliában

8194

Évek óta hallunk az afrikai országokat sújtó éhezésekről, járványokról, a szárazság kegyetlen következményeiről. Most a nyugati világ és a tömegmédia ismét fokozott érdeklődést mutat a kontinens iránt, mert Szomáliában régóta nem látott éhezés uralkodik. A világsajtót ismét elárasztották az alultáplált gyerekek, és a csontsoványra fogyott felnőttek képei. Tudni szerettük volna, mi okozza a mostani helyzet súlyosságát és azt, hogy miért csak a legnagyobb bajban fordul a fejlett világ figyelme Afrika felé. Tóth Miklós, a Kitekintő külpolitikai hírportál Afrika-rovatának vezetője válaszolt a kérdéseinkre.

 

Folyamatosan halljuk a híradásokban, hogy afrikai országokban elképesztő éhínség pusztít, ez sajnos a fejlődő országok sajátossága. Közönyösen megyünk el a tévé újabb és újabb híradásai előtt, de a mostani helyzet Szomáliában talán mégis más. Elmagyarázná nekünk, mi okozta a mostani helyzet kivételes súlyosságát?

Tóth Miklós: A térségben valóban nem ritka jelenség a szárazság, az ott élők azonban megtanultak ehhez alkalmazkodni. Az idei év annyiban különleges, hogy vannak olyan területek Afrika szarván, ahol a csapadék mennyisége már harmadik éve radikálisan elmarad a megszokottól. Ennyi idő alatt minden állat elpusztul, minden növény kiszárad, így még a túléléshez szükséges minimális feltételek sem adottak.

Bár a kelet-afrikai régió többi országa is érintett, Szomáliában azért is ölt a szárazság olyan súlyos méreteket, mert szomszédjaival ellentétben itt két évtizede nincs hatékony központi hatalom, ennek megfelelően nem alakultak ki azok a programok és mechanizmusok, amik segítségével fel lehet készülni egy szárazabb időszakra. A szomáli lakosság nagy része nomád állattartásból tartja el magát, ehhez azonban – csakúgy, mint a kisebbségi növénytermesztéshez – szükséges lenne öntözőrendszerek építése, szárazságtűrő növények használatát népszerűsítő kampányok szervezése, kutak fúrása stb. Mindenekelőtt pedig szükség lenne egy, az ország minden pontját ellenőrzése alatt tartó politikai vezetésre, amely krízis esetén hatékonyan be tud avatkozni. Elsősorban tehát a szomáliai polgárháborút tehetjük felelőssé azért, hogy a szárazság odáig fajult, hogy jelenleg négymillió szomáli van közvetlen veszélyben.


Mekkora menekülthullámot indíthat el ez a helyzet, hol tartunk most a kivándorlásokat illetően?

Szomália az élelmiszerválság előtt is Afrika legnagyobb menekültpopulációjával rendelkezett: a szűnni nem akaró polgárháború és a gazdasági kilátástalanság miatt szomálik nagy tömegei kerestek menedéket a szomszédos országokban a kilencvenes évek eleje óta. Így ma is szép számmal vannak Dzsibutiban, Etiópiában, Jemenben és természetesen Kenyában, ahol a menekültek a világ legnagyobb menekülttáborának nevezett dadaabi létesítményben várják sorsuk jobbra fordulását. Ebben a három táborból álló komplexumban már a szárazság elől menekülők megérkezése előtt is 300 ezer fölött laktak, noha eredetileg (1992-ben) azt csak 90 ezer főre tervezték. Ez a szám mostanra 440 ezer főre emelkedett, és vélhetően még messze van a csúcstól. Etiópiában új tábor is nyílt, Dolo Ado-ban már 100 ezer fölé emelkedett azoknak a száma, akik idén hagyták el otthonaikat. Kenyába naponta átlagosan ezerkétszázan, Etiópiába három-ötszázan, Jemenbe pedig átlagosan százötvenen érkeznek – ez utóbbi célpont azért is érdekes, mert egyrészt a tengeri áthajózás legalább annyi halálesetet követel, mint a Kenyába vagy Etiópiába vezető gyalogút, másrészt Jemen déli része maga is iszlamista felkelés gócpontja, így a rendkívül szegény állam nem sok jóval kecsegtet a menekültek számára.

Mit gondol, mekkora szerepe van a pusztító éhínség kialakulásában az iszlám milicistáknak és mekkora az átmeneti kormánynak?

A felelősség nyilván mindkét felet egyaránt terheli. A szomáliai átmeneti kormány évek óta küzd a szélsőséges iszlamista al-Shabaab milíciával, de hatékonyságára jellemző, hogy az Afrikai Unió békefenntartói missziója (AMISOM) és a nyugati világ segélyei nélkül vélhetően a klánok közötti hatalmi harc miatt amúgy is megosztott kabinet már rég összeomlott volna. Ezért aztán túlságosan egyszerű lenne az egyébként tényleg a legdurvább tálib módszereket bevető al-Shabaab-ra kenni az éhínség kialakulását – abban vastagon benne van a kormányzat is, amely 2004 óta egyetlen érdemi intézkedést sem hozott annak érdekében, hogy átvészeljenek egy száraz időszakot. Nem mintha hozhattak volna ilyen döntést, hiszen a főváros, Mogadishu néhány körzetén kívül sokáig semmilyen más területet nem tudtak ellenőrzésük alá vonni. Néhány hete azonban váratlanul az egész főváros az ölükbe pottyant, miután az al-Shabaab kivonult onnan. Hogy ez most a gyengülésük jele (ahogy a kormány láttatni szeretné) vagy csak stratégiai lépés (ahogy az al-Shabaab kommunikálja), az még kérdés.

Várható-e, hogy a lakosság a milicisták ellen fordul?

A szomáliai lakosság túlnyomó többsége csak rövid ideig szimpatizált az iszlamista erőkkel. A kilencvenes évek eleje óta tartó monotonon erőszakos, klánok közötti harcok után üde színfoltot jelentett az 1999-ben felemelkedő Iszlám Bíróságok Uniója (ICU), amely az iszlám alapjaira épülő államot képzelt el Szomáliában. A lakosság 98 százaléka muszlim, így amíg az ICU tagjai nem radikalizálódtak, örömmel fogadták őket, a marakodó haduraknál ugyanis nehéz volt rosszabbat elképzelni. Annál is inkább üdvözölték az ICU térnyerését, mert az rendet rakott az addig elhanyagolt városokban: Mogadishuban például egy évtizednyi szünet után először állt helyre a szemétszállítás, illetve ekkor nyitott meg újra a főváros kikötője.

A terror elleni harc nyugati doktrínája azonban nem engedte, hogy a stratégiai fekvésű afrikai országban iszlám állam alakuljon ki, így 2006 végén Etiópia bevonásával és amerikai légitámadások segítségével a kormányerők elűzték az ICU-t. A szervezet felbomlott, annak radikális ifjúsági szervezete, az al-Shabaab azonban tovább harcolt a gyenge átmeneti kormány ellen. A milícia leginkább brutális büntetéseiről és túlkapásairól híres-hírhedt: a lopásokat kézlevágással büntetik, a házasságtörő asszonyokat megkövezik (a vétkes férfi kiválthatja bűnét pénzzel), emellett betiltották az iskolákban az angol nyelv tanulását, a szünet végét jelző csengő használatát, a melltartó hordását, a zenehallgatást, a mozit és a foci játszását és nézését egyaránt. A tavalyi világbajnokság alatt nem egy olyan hír érkezett, hogy titokban meccset néző fiatalokat kutattak fel és végeztek ki radikális iszlamisták. Mindezek az intézkedések nyilván nem váltották ki a lakosság szimpátiáját. A civilek azonban nem sokat tudnak tenni az al-Shabaab fegyveresei ellen, a gránátvetőkkel és kalasnyikovokkal puszta kézzel szembeszállni badarság volna, így egyedül a menekülés marad opcióként.

A milicisták radikális része nem engedi be az országba a nyugati segélyszervezeteket. Ezzel viszont vállalják, hogy inkább meghalnak, mintsem segítséget fogadnának el nyugatról.


Ennél azért árnyaltabb a kép. Most már egyre több segélyszervezet jut be Szomáliába, ami egyrészt örvendetes, hiszen sok rászorulóhoz jut el az életet jelentő élelmiszersegély, másrészt felveti a kérdést, hogy mit kér ezért cserébe az al-Shabaab, amely még 2009 derekán tiltotta ki az általa ellenőrzött területekről a nyugati értékek közvetítésével vádolt nemzetközi segélyszervezeteket. A hírek szerint egy bizonyos összegű „adminisztrációs díj” ellenében bármely segélyszervezet beléphet Szomáliába, ami persze felvet egy sor etikai problémát, hiszen az éhezők megsegítése érdekében egy olyan szervezetet finanszíroznak, amely ellen amúgy az egész világ fegyveresen harcol. Rossz kompromisszum ez, de nagyon más lehetőségük nincs a humanitárius szervezeteknek, ha meg akarják menteni az éhező milliókat.

Van-e adat arról, hogy eddig mennyire tizedelte meg a válság az ország lakosságát?

Szomáliáról nagyon kevés megbízható adatunk van. Még a lakosság nagyságát sem tudjuk pontosan megmondani: egy 1975-ös, nagy valószínűséggel közel sem a valóságot mutató népszámlálás eredményeire támaszkodva becsüljük a mai szűk 10 milliós nagyságot. Így aztán nehéz valós adatokat mondani, de a becslések szerint eddig 29 ezer fő halhatott meg az éhínség következtében. A neheze azonban még hátravan. Legkorábban októberben várhatunk esőt a régióban, úgyhogy addig könnyen további százezrek halhatnak meg – annál is inkább, mert tiszta ivóvíz híján terjednek a kolera- és kanyarójárványok. Az Afrika szarvában mindenesetre 12,5 millióan érintettek, ebből Szomáliában 3,8 millióan – ebből pedig 2,8 millióan az al-Shabaab fennhatósága alá eső déli területeken.

Etiópiát, Kenyát is érinti a probléma, bár talán kisebb mértékben.

Igen, pont azért kisebb mértékben, mert ott kiépültek azok az állami struktúrák, amelyek legalább részben képesek megvédeni a lakosságot egy szárazság negatív következményeitől. Persze itt is elpusztul az állatállomány nagy része, és halnak meg itt is emberek, de egyrészt jóval kisebb arányban, mint Szomáliában, másrészt pedig van elképzelés (és forrás) arra, hogy egy év alatt pótolják az elvesztett javakat. Etiópiában különösen odafigyelnek a megelőzésre, hiszen tanultak az 1983-84-es éhínségből, amiben közel egymillió etióp halt meg. Csak remélni lehet, hogy a hatalmát konszolidáló szomáliai kormány hasonló útra lép majd.

Az emberek óriási utakat tesznek meg gyalog, csak hogy eljussanak Kenyába, egy jobb élet reményében, de az út során a kisgyerekek és az idősek sokszor nem élik túl az embertelen tempót. A menekülttáborok viszont sokszorosan telítve vannak. Jogos lehet a kérdés, hogy Kenya hogyan tud megbirkózni a többszörös terheltséggel, mikor saját területén is egyre inkább pusztít az éhínség.

Kenya érthetően nem túl boldog a menekültek áradatát szemlélve. A dadaabi komplexumot sem jószántából, hanem nemzetközi kötelezettségei miatt engedte felépíteni, hogy ne érje az a vád, hogy a menekülteket egy polgárháborús övezetbe toloncolja vissza. Befogadta tehát őket, de cserébe egy mindentől távol fekvő, kietlen területen bezárta őket egy hatalmas menekülttáborba, ahonnan hivatalosan ki sem léphetnek. Tette mindezt annak érdekében, hogy csökkentse a menekültek jelentette gazdasági terhet, tompítsa a helyi lakosság elégedetlenségét (akik már így is nehezen jutottak vízhez és legelőhöz), illetve hogy kezelje azt a biztonsági kockázatot, amit a menekültek között megbújó fegyveresek és a táborokon átmenő fegyverkereskedelem jelent. A kenyai vezetés ezért aztán elvet mindenféle engedményt (a szomálik nem hagyhatják el a tábort, illetve munkát sem vállalhatnak), és csak hosszas huzavona után egyezett bele, hogy nekifogjanak egy negyedik tábor felhúzásának, illetve az egyik tábor bővítéséhez.

Az összképhez azonban hozzátartozik, hogy a jogos félelmek mellett a szomálikról kialakult negatív sztereotípia is hozzájárult a diszkriminatív bánásmódhoz. A függetlenség után Kenya északkeleti területein lakó szomáli lakossága ugyanis – miután önkormányzatot sem kapott – harcot indított a központi hatalom ellen, hogy csatlakozhasson Szomáliához. A három éves küzdelmet végül Nairobi véresen leverte, a szomálik (legyenek azok kenyaiak vagy szomáliaiak) pedig azóta úgy vannak elkönyvelve Kenyában, mint felforgató, erőszakos és irredenta népség.

Nagyon naivnak fog tűnni a kérdés, de: mikor van az a pillanat, amikor a fejlett országok látványosan beavatkoznak a helyzetbe és ez miért nem történik meg mihamarabb?

Mit nevezünk látványos beavatkozásnak? A segélyek katonai célba juttatását? Mert az a kilencvenes évek elején csúnyán megbukott Szomáliában, az USA azóta sem heverte ki 19 katonájának a halálát a mogadishui csatában, így nem várható, hogy akár az ENSZ, akár az Afrikai Unió hasonlóra szánná el magát. Már az nagy szó, hogy az amúgy elfeledett térség a nemzetközi sajtó középpontjába került a líbiai háború, a görög és portugál válság és az amerikai adósságplafon feletti vita ellenére is. Tavaly ugyanezt a Száhel-övezet szárazsága nem tudta elérni – igaz, ott talán kevésbé volt súlyos a helyzet. A kiemelt figyelemnél azonban többre lesz szükség. Az ENSZ által sürgetett 2,5 milliárd dollár segélynek mindössze a 60 százaléka jött eddig össze, ez kétségkívül elégtelen. Vannak aktívabb donorok, mint például az USA (bár ő jellemzően a raktáraiban álló fölös élelmiszerét szórja ki segély címén), a britek és legújabban a törökök (Erdogan miniszterelnök a családjával együtt még Mogadishu menekülttáboraiba is ellátogatott), mások – mint a franciák vagy a németek – egyelőre nem nyúltak mélyebben a zsebükbe. A nemzetközi közösség működése egyébként olyan, mint egy átlagos médiafogyasztóé: valami sokkoló esemény szükséges ahhoz, hogy megmozduljon. A szomáliai helyzet iránt is akkor kezdett a mainstream média érdeklődni, amikor az ENSZ hivatalosan is éhínséggel sújtottnak nyilvánított két szomáliai régiót. Reméljük, ezek után nem kell több százezer halott képe a sajtóban ahhoz, hogy érdemben segítségére siessünk a bajbajutottaknak.

Tóth Miklós, a Kitekintő külpolitikai hírportál Afrika-rovatának vezetője

Kapcsolódó cikkek:
Hozzászólások