Mi ez?

Mi baj a gyerekekkel?

8169

Minden generáció eljátssza az „ezek a fiatalok, nem hiszem el” című drámát, méghozzá az öregedés kezdetén, amikor elkezdi zavarni, hogy nem érti, a tizenévesek miért hangoskodnak, micsoda borzalmas zenéket hallgatnak – és milyen furcsa kütyüket nyomkodnak. Eddig ebből nem volt gond, ám most már társadalomtudományi, pedagógiai, pszichológiai probléma is, hogy a gyerekek valamerre nagyon másmerre haladnak, mint amerre őseik tették. Nem csak a közösségi oldalakról van szó – a Facebook-szindrómáról írtunk már mi is -, bár annak is köze van a dologhoz. Inkább arról, hogy a rengeteg és folyamatos külső inger teljesen átalakítja gondolkodásukat, az irányt és a módot, ahova és ahogy koncentrálnak, tanítani őket pedig egyre nehezebb.

A nálunk fejlettebb országokban már teljesen természetes hozzáállás, hogy, ha valaki valamit nem tud, előkapja a telefonját és rákeres Google-ön. A kérdés csak az, hova lesz így a tárgyi tudás, a tanulás hatalma, illetve, hogy szükség van-e rá egyáltalán. Ez csak egy példa a problémakörre, az ennél jóval összetettebb: a mai gyerekek figyelmét ugyanis folyamatosan elterelik a kütyük, amelyekkel szinte lehetetlen versenyezni, főleg egy pedagógusnak. Az interneten ugyanis 45 perc alatt elképesztően sok, egy tanóránál sokkal érdekesebb dolog történik. Vajon a most kiskamasz generáció felnőttkorában tudja majd, hogy kell végigolvasni egy regényt? Képes lesz akár egy filmet végigülni úgy, hogy nem néz a mobiljára?

Cathy N. Davidson társadalomkutató ezeket a kérdéseket feszegeti, a válaszok pedig, amelyeket jelenleg adni képes, nem túl bíztatóak. A figyelem új fogalma – rövid, intenzív és általában nem arra irányul, amerre az oktatási rendszer szeretné – szerinte sokkal nagyobb kárt tesz, mint azt eddig gondoltuk. De nem azért, mert mindez megrontja őket, hanem azért, mert nem tudunk velük mit kezdeni. A fiataloknak nem csak egyszerűen természetes a fejlett technológia és annak szolgáltatásai, hanem általuk egészen másként szemléli a világot, mint bárki más. A felnőtteknek szó szerint utol kell érniük őket és lépést kell tartaniuk velük, ha kommunikálni szeretnének velük, tanítani szeretnék őket.

Vészharangokból persze nincs hiány: Davidson szerint nagyjából a columbine-i mészárlásig lelkesedett a média és a szakértői lobbi az új eszközökért, a tragédia után pedig rögtön a videojátékokat hibáztatták. Azóta, bármilyen új médium, szolgáltatás jelenik meg, azonnal felbukkannak a tanulmányok, amelyek bizonyítják, mennyire ártalmas az. E-mail, közösségi oldalak, SMS, fájlmegosztás… mind-mind mumus a magazinok szakértői és az aggódó szülők szemében. A fiatalok közben persze nem fogták vissza magukat, mohón habzsolták az új eszközök nyújtotta lehetőségeket, legfeljebb a felnőtt társadalom rosszalló fejcsóválásával kísérve. Csak az utóbbi években kezdődtek meg az objektív kutatások, amelyek egyszerűen szeretnék felmérni, hogy élnek a kütyükkel a kamaszok, mit gondolnak, hogyan változtatja meg őket és mit tehetünk, hogy az előnyükre fordítsuk a megállíthatatlan folyamatokat.

Ami a figyelmet, koncentrációs képességet illeti, azt rendre temették a kutatók: minden új médium megjelenésekor felmerült, hogy annyira elvonja az ember figyelmét, hogy semmi más nem marad az ember életében. A harmincas években megpróbálták megakadályozni, hogy a Motorola rádiót építsen az autókba – úgy gondolták, ha valaki zenét hallgat, képtelen a vezetésre koncentrálni. Sőt: korábban a vonalzó miatt is felzúdult a matektanárok közössége, azzal, hogy ennek hála leépül egy csomó tudás, ami addig szükséges volt. Le is épült, az élet pedig egy kicsit könnyebb lett. A helyzet ugyanis az, hogy az ilyen újdonságok idővel beépülnek az életünkbe, megtanuljuk őket reflexszerűen, a helyükön kezelni. Ezzel küzdünk mi, felnőttek is, amikor munkaidőben facebookozunk, az otthoniakkal mailezünk – egyszerűen azért, mert a monitoron keveredik munka és magánélet, és még nem épültek ki a reflexek, amelyekkel elkülönítjük a kettőt. Jó példa erre a csecsemő figyelmének alakulása: eleinte szó szerint minden érdekli, az évek során pedig megtanulja, hogy az állandóan jelen lévő, hétköznapi dolgokra – árnyékok, tárgyak, helyzetek – ne figyeljen. A fontossági sorrend végül kialakul a neuronokban, az agy szó szerint „áthuzalozódik”.

„Csupán” ennyi történik a Google-generációval is: vannak gyerekek, akik már az internettel, okostelenokokkal, tabletekkel együtt nőnek fel, akik facebookoznak, SMS-eznek, keresgélnek, böngésznek, általában egyszerre. Szépen lassan azonban kialakulnak a reflexek, rutinok, fontossági sorrend – bár, hogy ez hogy néz majd ki, jelenleg nem tudjuk. Egyelőre csak a telefonjukba mélyedő, követhetetlen sebességgel SMS-ező gyerekeket látunk, ez pedig kiváltja a felnőttek ellenérzését. Az idősebbek úgy gondolják, ezzel kihagyják a valódi életet, a gyerekeknek azonban éppen ez a valódi élet. Davidson úgy véli: a most a nyugati világba születő gyerekek 65 százalékának olyan karrierje lesz, amelynek munkakörei ma még hírből sem léteznek.

Éppen ezért felelőtlenség, hogy az oktatási rendszer jó esetben a most pörgő, rosszabb esetben az évtizedek alatt becsontosodott szakmákban gondolkodik. A mai tesztek alapképlete: látsz egy kérdést, van rá egy jó válasz, add meg és készen vagy. Ez a hozzáállás pedig hamarosan végképp elavulttá, működésképtelenné válik – gondoljunk csak a Google-ra. A tét inkább az, hogy megtanuljanak különbséget tenni megbízható és fals, fontos és irreleváns információ között, hogy megtalálják a köztük meghúzódó összefüggéseket és továbbgondolják azokat. A tankönyv-alapú oktatás azt mondja: ott a könyv, olvasd el, esetleg magold be és tudod, amit tudnod kell. Ha ebből indulnak ki a gyerekek, igaznak vélnek mindent, amit olvasnak – ez pedig rendkívül veszélyes az interneten.

Davidson felszámolná a témazáró és a félévvégi teszteket, az ilyen feladatok helyett kihívásokat állítana a gyerekek elé: itt van a tényanyag, találj ki belőle valamit és fogalmazd meg, hogy állítanál ebből elő egy tárgyat, egy gondolatmenetet, egy terméket. Mindezt csoportosan – a magányos farkasok korának örökre vége. A helyzetet tovább rontja, hogy a gyerekeknek a válság árnyékában kell érvényesülnie: a mostani kamaszok generációja az első, amely szegényebb lesz szüleinél, amely komoly álláskeresési gondokkal kezd majd neki a felnőttkornak, amely valóban megérzi majd a válságot, és amelynek azt nyomatják: az internettől elhülyülsz és sekélyessé válasz, szedd össze magad! Miközben éppen a felnőtteknek kell összeszedniük magukat és kitalálniuk, hogyan segítsenek – mert egyelőre nincs túl sok ötletünk.

Kapcsolódó cikkek:
Hozzászólások