Mi ez?

Normális-e a pedofília?

8160

Még mielőtt belekezdenénk: nem az a célunk, hogy bármilyen szinten is felmentsük azokat, akik gyerekeket bántanak, akár szexuálisan, akár másképp. De ami a pedofília fogalmát illeti, nem árt tisztázni egy-két kérdést – vagy, ha nem is tisztázni, legalább feltenni őket. A pedofília, mint tett: bűn, mint állapot: nézőpont kérdése, beszélni róla azonban biztosan nem az.

Ha fel kellene sorolni az emberi gonoszság két megtestesülését, a többség rávágná: sorozatgyilkosok és pedofilok. Ezt a két tevékenységet – gyilkosság és gyerekekkel való közösülés – övezi a legtöbb rejtély és ez váltja ki a legnagyobb indulatot. Furcsa módon a közbeszéd az előbbit, az emberélet kioltását mintha könnyebben is feldolgozná, mint a pedofíliát. Egyszerűen abból látszik ez, hogy erről szoktak beszélni, az utóbbiról pedig inkább nem. Most azonban újra előkerült a téma, méghozzá több fronton is: az amerikai pszichiáterek hivatalos egyesülete módosítani (árnyalni és szigorítani) szeretné a betegség – mert betegségről van szó – kritériumait, miközben több kutató és pedofil érdekvédő (!) a jelenség újragondolását sürgeti és azt szeretné, hogy maga a szó is megtisztuljon a sok mocsoktól, ami az évtizedek alatt rárakódott.

Jól olvastátok: léteznek pedofil érdekvédők. Bostonban nemrég szerveztek egy konferenciát az ügyben, melynek célja az volt, hogy a pedofíliát „szexuális identitásként”, azaz nagyjából preferenciaként határozzák meg. Az „érintettek” eleve nem is pedofiloknak, hanem „kiskorúakhoz vonzódó személyeknek” nevezték magukat – szerintük így tárgyilagosabb, kevesebb előítéletet indukál. Ez persze sokakat teljesen kiakasztott: nehogy már ezek a perverz őrültek találják ki, hogy semmi bajuk, a tudósok meg bólogassanak is hozzá! Nem csoda, hogy a helyi lapokban megjelent szalagcímek szerint „normálissá akarják nyilvánítani a pedofíliát”. Pedig szerencsére erről szó sincs.

A cél nem az, hogy felmentsék, hanem, hogy menedzseljék őket. Ami ugyanis a pedofíliát illeti, itt is a legjobb a megelőzés: nem akkor kell elkapni őket, amikor már megtörtént a baj, hanem rávenni (rákényszeríteni?) őket, hogy ne is történhessen meg. Ehhez azonban először is az kell, hogy emberként tekintsünk rájuk. Másodszor pedig az, hogy tisztázzuk: a pedofília mint tett súlyosan büntetendő, ám mint elmekórtani állapot, sokkal inkább kezelendő. Mivel járunk jobban? Bebörtönzünk vagy koncentrációs táborokba zárunk minden diagnosztizált esetet, hogy aztán a kint maradtak közül mindenki jól eltitkolja ezen hajlamát, vagy inkább bátorítjuk őket, hogy szakemberek előtt nyíljanak meg, és még időben tanulják meg, hogy kell gátat szabni a vonzódásnak?

Az új – tervezett – hivatalos meghatározás szerint beteg az, aki legalább hat hónapig intenzíven felizgul a gyerekek látványára, gondolatára, de legalábbis intenzívebben, mint a felnőttekére. Az érintett legalább 18 éves kell, hogy legyen, a fantázia kiskorú tárgya pedig legalább öt évvel kell, hogy fiatalabb legyen nála. Legalább két 11 évesnél fiatalabb gyerek fel kell, hogy izgassa, vagy legalább három, amelyből minimum az egyik 11, vagy idősebb. Megkülönböztetnék a klasszikus pedofíliát (szexuális vonzódás a 11 évesnél fiatalabbak felé), a hebefíliát (ugyanaz, csak legalább 11 évesekkel) és a vegyes állapotot (pedohebefília).

Zavaros? Az. Nem is tetszik a bostoniaknak, akik szerint a pedofilokról szinte mindent azoktól tudunk, akiket bűnelkövetőként már elkaptak. A filmekből tudjuk jól: rájuk külön bugyor vár a börtön poklában, hiszen odabent ez a legsúlyosabb stigma. A helyzet azonban az, hogy a pedofil populáció többször akkora, mint azok, akik tesznek is „az ügy érdekében”, és aztán elfogják őket. A többség szörnyű kínok között éli az életét, miközben próbálja visszafogni magát, ha pedig nem bírják tovább, cselekszenek. Általában nem klasszikus erőszakról van szó, inkább mutogatják magukat, csak nézegetik a gyerekeket (lehetőleg minél meztelenebbül), maszturbálnak előttük, hozzájuk érnek. A kutatások mindenesetre elég rossz képet festenek a társadalom ezen megvetett csoportjáról: a pedofília klasszikus értelemben nem gyógyítható, ahogy a homoszexualitás sem (amelyhez a közhiedelemmel ellentétben semmi köze sincs, azaz nincs több meleg pedofil, mint heteró). Úgy tűnik ráadásul, hogy a pedofil hajlamúak többsége valamilyen formában utat enged vágyainak élete során, annak ellenére, hogy tudják: nem szabadna.

A fentiek után természetes, hogy a többség gyanakvással tekint minden felnőttre, aki élvezi nem-családtag gyerekek társaságát. A legismertebb példa Michael Jackson, számtalan gyerekmolesztálós vicc tárgya. Az interneten egyébként léteznek olyan fórumok, ahol idősebb férfiak kereshetnek teljesen legálisan „fiatal barátot”. Ezeken az oldalakon egyébként tilosak a pedofil (vagy akár pedofíliára célzó) megnyilvánulások és maguk a tagok is bőszen tagadják, hogy ilyesmi vezérelné őket – az a jelenség pedig ismert, hogy egy felnőtt képes szoros, szexualitástól mentes kapcsolatot kialakítani egy kisgyerekkel. Azaz úgy tűnik, a pedofília elleni harcot nem ezen fórumok felszámolásával kellene kezdeni.

A gyógyítás nem járható út, de a mesterséges elfojtás igen – mondja Fred Berlin, egy neves szexológus-pszichiáter. Ő a pedofíliát egy meg nem változtatható, de visszaszorítható orientációként írja le, nagyjából, mint a drog- és alkoholfüggőséget. Pszichoterápiával és gyógyszerekkel kordában tartható mindez, azaz szinte felszámolható a beteges vonzódás, saját tapasztalatai legalábbis ezt mutatják. A többségi társadalom érdeke is, hogy ne démonizálják a jelenséget, így ugyanis esély van rá, hogy a betegek maguktól is szakemberhez fordulnak. „Senki sem ül le, miközben felnőtté válik, és dönti el, hogy kikhez vonzódik. A pedofilok esetében viszont rendkívüli jelentősége van, hogy már kamasz- és fiatalfelnőtt-korban rájöjjenek, hogy a jóval kisebb gyerekekhez vonzódnak, és legyenek tisztában vele, hogy ez nem helyes, de van segítség.”

Ez azonban már a pedofíliakérdésen is túlmutat: kulturális szokásokról is szól. Sokak szerint éppen azért fals az új besorolás tervezete (pedo- és hebefília, 11 éves korhatárral), mert nincs tekintettel az egyes kultúrák szexuális és párkeresési szokásaira. A nyugati világban nagyjából egyeznek a korhatárok, egzotikusabb tájakon azonban nem ritka, hogy egy tizenhárom éves lányt szemrebbenés nélkül hozzáadnak egy ötvenes férfihoz. Védhetjük persze a 16 (14, 18) évnél fiatalabb gyerekek jogait világszerte; Richard Green szexológus szerint azonban ezzel az a baj, hogy az aktusba beleegyező kiskorút egészségesnek, mint az ugyanabban az aktusban részt vevő felnőttet betegnek bélyegezzük. Ezzel pedig nem orvosi, hanem morális kritériumokat állítunk fel.

Kapcsolódó cikkek:
Hozzászólások