Mi ez?

Barbie, a kéjgyilkos

8133

„Nem tudom, hogy működik az agyam, vagy hogy miért jönnek ezek az ötletek.” – állítja magáról és fotóiról Mariel Clayton. Az ártalmatlannak tűnő művészetpszichológiai megnyilvánulás azonban egészen más jelentésdimenzióba kerül, ha vetünk néhány pillantást az említett műremekekre. Pszichopata történetekben ugyanis nincs hiány, feltűnően sok a vér is, és a szerteszórt emberi testrészeket visszatérő motívumként vagyunk kénytelenek értelmezni. Ha még azt is hozzávesszük, hogy a hölgy kizárólag játékbabákat fényképez, kezdjük a pszichothrillerek világában érezni magunkat – de az a legbizarrabb az egészben, hogy határozottan jól érezzük magunkat.

Mariel autodidakta módon tanulta a mesterséget, és jámbor úti képekkel kezdte fotográfusi pályafutását. A fordulópont egy tokiói játékboltban következett be, ugyanis állítása szerint itt egy olyan szürreális világgal szembesült, melynek hatására elkezdett játékbabákat fotózni. Felfedezte ugyanis, hogy ezzel olyan eszköz került a kezébe, amivel más módon elmondhatatlan tartalmakat és történeteket tud közvetíteni.

Ha már babákról van szó, megkerülhetetlen tételnek bizonyult Barbie. Ebben az értelmezésben azonban a rózsaszín babaház, a Kennel folytatott már-már idilli viszony és úgy általában véve az egész cukormázas álomélet csak illúzió, amit meg kell semmisíteni; a fotósorozat feltárja ezért Barbie valóságos életét afféle bizarr és ironikus fotóriport formájában. Ha egy szóval kellene összefoglalni, azt mondanánk, hogy durva. Ha pedig jobban ki kellene fejteni, olyasmik jutnának eszünkbe, hogy van itt családon belüli erőszak, szabo-mazo, kéjgyilkosság, pihenésképpen hétköznapi családi jelenetek, majd megint családon belüli erőszak és kéjgyilkosság.

Nálunk a decensebb darabokat láthatjátok, de ha szeretnétek többet megtudni Barbie sötét oldaláról, itt megtekinthetitek a teljes sorozatot – szigorúan a kockázatok és mellékhatások figyelembevételével.

Kapcsolódó cikkek:
Hozzászólások