Közösség

Facebook = világvége

8113

Beszélhetünk róla, amennyit akarunk, két dolog biztos. Az egyik az, hogy a Facebook, a Twitter és a hasonló megosztásalapú szolgáltatások 2011 minimálisan is fejlett társadalmainak megkerülhetetlen tényezői. A másik, hogy mindenki, aki legalább egy közösségi oldalra regisztrált, és legalább pár tucat ismerőse van, követ minimum egy döbbenetesen idegesítő arcot. Ha szigorú szemmel nézzük végig a falunkat (Twitter-főoldalunkat, Tumblr dashboardunkat, kinek hogy), rájöhetünk, hogy ismijeink többsége kilencven százalékban a racionális logika szerint megindokolhatatlan dolgokat oszt meg (persze főleg magáról), ezek között pedig mindig ott vannak azok, akik sportot űznek mindebből.

Nem csak a készülő kajákról mobillal lőtt képekről, a háziállatot ábrázoló, külön mappába rendezett, 116 darab fotóról, a mindenkori lelkiállapot legapróbb rezdüléseiről írt státusz-haikukról, vagy a napi tizennyolc operametál-videóról van szó. Vagy arról, hogy az illető nyíltan szinglivé válik és várja a lájkokat az erről szóló rendszerüzenetre. Láttunk már olyat is, aki – rébuszokban ugyan – de igyekezett mind az ezervalahány ismerősével megosztani az előző napi szexuális élményt (élményeket), de van, aki képes kiposztolni a pontos időt.

Persze, sokaknak elegük van, sokan csak eljátsszák, hogy elegük van, valójában ott élnek, a legtöbben azonban csak laza függők, akik ránéznek naponta párszor, és alapvetően kibírják nélküle, de azért bizony megérzik, ha kimarad egy hét – ilyenkor bizony nem kis munka felvenni a fonalat. Az újdonság most az, hogy a technológiai vívmányok társadalmi vetületei ellen komoly kutatók szólaltak fel, és bár valódi tudományos összefüggésekre hivatkoznak, amit mondanak, az egy Facebook-ellenes kiáltványnak is beillik.

Most látható ugyanis, milyen lesz az a generáció, amely tényleg ebben nő fel – nem csak félig, mint a mostani harmincasok, akik közül sokan még csak most regisztrálnak, ha egyáltalán. A nagykamaszokról van szó, azokról, akik most érik el a felnőttkort. A közösségi oldalak kitermeltek ebből a korosztályból egy olyan generációt, amelynek tagjai szinte megszállottan csak magukkal vannak elfoglalva, rövidebb ideig képesek egyvalamire figyelni, mint korábban bárki az ő korukban és gyerekes módon, folyamatosan hisztiznek a visszajelzésért, bármiről is legyen szó. Mindezt ráadásul nem egy kapuzárási pánikos társadalomkutató vagy vérkonzervatív pedagógus mondja, hanem az Oxford egyik gyógyszerkutatója, Baroness Greenfield.

A kutatónő szerint nem csak rossz szokásokról vagy társadalmi változásról szól. A közösségi hálózatok, illetve az ottani „barátokkal” ápolt kapcsolatok – szövetkezve a mobileszközökkel és a videojátékokkal – szabályosan áthuzalozzák az agyunkat. Az eredmény: szinte lenullázódó koncentrációs készség, állandó igény az azonnali jutalmazásra – főleg természetesen az írott dícséretről, vagy kistestvéréről, a lájkról van szó -, szegényes nonverbális eszköztár. Ez utóbbi például abban mutatkozik meg látványosan, hogy az úgynevezett mai fiatalok többsége egyszerűen nem ismeri a beszélgetés közbeni szemkontaktus intézményét.

A kettős élet – az egyik teljesen kézi vezérelt, magunk alakítjuk az imázsunk minden egyes elemét, a másik véletlenszerű, esetleges, kaotikus, tele macerával, kihívásokkal, szóval valódi – képes önazonossági krízishez vezetni, azaz hosszú távon, ahogy összefolyik a kettő, képtelenek lesznek párhuzamosan menedzselni identitásaikat. A hosszú távú következmények beláthatatlanok. Azért persze emlékezzünk: nagyjából ugyanez játszódott le a tévé, vagy a pc elterjedése idején, a világ mégis túlélte valahogy.

Végül aztán minden tudományos igyekezet ellenére csak kibújt a szög a zsákból. A professzornőt ugyanis saját bevallása szerint az zavarja a legjobban, hogy mennyi bornírt ostobaság árad a Twitterről és a hasonló oldalakról. „Miért érdekel bárkit is, hogy ki mit evett reggelire?! Ez az egész engem egy gyerekre emlékeztet, amint folyamatosan azt mondja: nézd, mami mit csinálok!” Aggasztóan sok az olyan Facebook-felhasználó, aki szeretne egyfajta minicelebbé válni, akit napi szinten követ és csodál párszázas „rajongótábora”. Hús-vér életükben is „Facebook-kompatibilis” dolgokat tesznek, mert csak azon dolgok alapján képesek meghatározni magukat, amelyeket a nyilvánosság elé tárnak és tudják, hogy ezt a lehető legtöbben látják.

„Ők mintha már nem is egy valódi világban élnének, hanem egy olyanban, ahol az számit, mások mit gondolnak rólad, illetve az, hogy klikkelni tudjanak rád. Gondoljunk csak bele, mivel járna egy olyan társadalom, amelynek tagjai azért aggódnának, hogy ki mit gondol róluk, és nem azért, hogy ők mit gondolnak magukról.”

Kapcsolódó cikkek:
Hozzászólások