Mi ez?

You know I am no good

8073

Halálra drogozta magát Amy Winehouse; az ismert énekesnő az utolsó fellépéseit már végigénekelni sem tudta – mondja a híradó éppen. Döbbenet azért, hogy milyen világ ez. Szegény, azért ez nagyon durva. Miért, mit vártatok, hogy nézett már ki. Drogos volt, megérdemelte. Ezek mind ilyenek. Ha valaki nem bírja a sztárságot, minek mutogatja magát. Egy ribanccal kevesebb. Azért voltak jó számai. Fantasztikus énekesnő volt, kár, hogy már nem hallhatjuk. Kit érdekel, annyi tragédia van a világban. (A nem kívánt rész törlendő.)

Ha egy híresség meghal, a média általában a legrosszabb arcát mutatja. Albert Györgyi és Michael Jackson – csak két példa az utóbbi évekből, amikor is a hírportálok és a magazinok nem is titkolt élvezettel adták az olvasók alá a lovat a fent felsorolt, borítékolható (és dögunalmas) reakciók kedvéért, amelyek ilyenkor menetrendszerűen áradnak a kommentdobozokon át. Amy Winehouse halálára tulajdonképpen akár számítani is lehetett, de legalábbis nagyobb esélye volt, mint például annak, hogy a Rolling Stones bármely tagja harap a fűbe. (Az ő idejükben még tudtak drogozni!) Régóta tudtuk, hogy nagyon nincs rendben – nagyjából négy éve bérelt helye van a bulvárlapok címlapján, az első pár eset után minden tisztességes brit lap ráállította saját paparazzóját, élén a Sunnal.

Innentől kezdve a lejtmenet önbeteljesítő jóslat volt, a cikkek, képek, videók hatására Amy nevével és egyre romló fizimiskájával annyira összefonódott az önpusztítás és a féktelen drogozás (ráadásul a legsúlyosabb matéria, a crack kapcsán), hogy valójában már senki sem hitte el, hogy valaha is rendbe jöhet. A kiadó szóvivői rendszeresen meg-megpróbálkoztak némi gyenge ellenkezéssel, miszerint „jobban van, éppen pihen”, de ezek persze meg sem ugrották a média ingerküszöbét.

Most pedig meghalt, természetesen mindenki pontosan tudja, hogy túladagolta magát – konkrétumokat még nem tudunk, nincs is rájuk szükségünk -, úgynevezett barátok és ismerősök végtelen sora állítja, hogy látta őt teljesen szétesve utolsó óráiban, napjaiban. Mostantól – kegyeleti okokból – mellőzik az ijesztő paparazzifotókat a csoffadt mellekről, sebes karokról, félresikerült tetoválásoktól, rothadó fogakról, a zenekritikusok és publicisták már többsége már megszólalt, így utólag természetesen nagyon okosan és felelősen („mintapéldája volt az elpazarolt tehetségnek” – ez a kedvencünk), a blogokat elárasztották a klipválogatások, a díszdobozos bestof-gyűjtemények pedig nemsokára legördülnek a gyártósorokról. They only care when You die.


Amy Winehouse egy fokkal még mitikusabbá tette a 27-es számot azzal, hogy csatlakozott a mindörökké 27 évesek klubjába, Kurt Cobain, Jim Morrison, Janis Joplin, Jimmy Hendrix és Brian Jones mellé. (Bár nem ilyen idősen halt meg, azért javasoljuk mindenkinek, hogy ismerkedjen meg G.G. Allin életével és pályájával.)Ha máshonnan nem, az ő példájukból már megtanulhattuk volna, hogy hogyan néz ki a nagyon rövid, botrányokkal teli és nagyon intenzív karrier, amelyre a vége után pár évvel már nem a szaftos, szexszel és drogokkal nyakon öntött sztorik, hanem a zenei hagyaték miatt emlékszünk. Az ő életük és haláluk nem is alakulhatott volna másképp, a zavarodottság, az önpusztítás kellett ahhoz, hogy nagyot alakítsanak és alkossanak, ahogy az is, hogy ne találják a helyüket.

Amy teljes jogú tagja a klubnak, két sorlemezt hagyott maga után, amiből ráadásul csak a második, a 2006-os Back To Black teljesen az övé. Éltek és most is élnek nála nagyobb zsenik, invenciózusabb zenészek, de az akkor is ritka, ha valaki ilyen rutinnal, félvállról, ilyen konzekvensen hozza a minőséget. Tökéletes slágerekben énekelt arról, mennyire reménytelen eset is ő, a leszokás, a rehab és úgy általában a tisztességes élet bizony nem az ő műfaja, ha úgy tetszik, öt éve megjósolta saját halálát. Mindezt olyan erőteljes, füstös hangon, hogy az ember el sem hiszi, hogy nem egy ötvenes Mississippi-menti fekete nő, hanem egy reménytelenül fehér, londoni zsidó lány szájából jön. Gátlástalanul tehetséges volt, amit letett az asztalra, azért mások évtizedekig küzdenek. Volt mit mondania, mégpedig azért, mert tönkretette magát, és azért tette tönkre magát, hogy legyen mit mondania.

Az „így kellett lennie”-ideológia mellett persze fenntartjuk, hogy a Szigetre még azért el kellett volna jönnie.

Kapcsolódó cikkek:
Hozzászólások