Közösség

Akiknek mindent szabad

8057

Akik eddig azt hitték, hogy az ember alapvetően jó, azokat is minimum elbizonytalanították az utóbbi hetekben a legfelsőbb politikai körökből érkező hírek. Ezek alapján ugyanis minden döntéshozó, hatalmi helyzetben lévő, vagy csak simán gazdag ember (férfi) utolsó disznó, aki szép szavakkal, vagy erőszakkal hanyatt dönti az első útjába akadó szobalányt vagy házvezetőnőt, ha úgy tartja kedve, hogy aztán mocskos ügyvédekkel, a befolyásával és persze rengeteg pénzzel ússza meg következmények nélkül. Kivéve persze, ha lebukik, bár még akkor is van lehetőség a károk jelentős enyhítésére.

Dominic Strauss-Kahn, Arnold Schwarzenegger – csak két név a mostanában gyanús gyakorisággal kirobbanó politikai botrányok sorából. Az előbbi ugye állítólag egy szobalányt tepert le, az utóbbi pedig tíz évig (még konzervatív, családpárti kormányzóként is) titkolta szerelemgyerekét, akivel a család házvezetőnője „ajándékozta meg”. Nehéz elhinni, hogy ők csak a kivételek, a hasonlóan dörzsölt, a hatalmat évtizedek óta élvező nagyfőnökök pedig általában azért becsületes és a mások (főleg a nők) igényeit tiszteletben tartó arcok. Tényleg állatot csinál az emberből a hatalom? Automatikusan megőrül a férfi, ha úgy érzi, bármit megtehet, vagy éppen azért szerzi meg a hatalmat, mert eleve gátlástalan?

A válasz az – bár tény, ez nem túl izgalmas így –, hogy a kettő együtt érvényesül. Persze feltehetjük másképp is a kérdést: mit tennénk mi, az egyszerű, józan, természetes igazságérzettel megáldott emberek (akik persze a bulvárhírek bűnbe esett celebjeit összevont szemöldökkel szemléljük), ha befolyásos politikusok, bankvezérek lennénk? Nyilván minden szentnek maga felé hajlik a keze: mi megmutatnánk nekik, hogy lehet ezt tisztességesen, tartással, mocskos játszmák és megalázott nők nélkül! A helyzet azonban az, hogy ebben a kérdésben lehetetlen empatikusnak lenni; ha nem éreztük meg a hatalom ízét, nem tudjuk megmondani, megváltoztatna-e minket.

Két megközelítés ismeretes. A hatalom mindenképpen közrejátszik, de nem döntő – mondják az egyik oldalon. Azaz, ha a férfi megkapja a lehetőséget, hogy kielégítse bizonyos vágyait, él vele, de az, hogy felkerül a tápláléklánc tetejére, önmagában alapvetően nem változtatja meg a személyiséget. Tehát, aki becsületes és hűséges, az jó eséllyel az is marad, a többiek pedig követik Tiger Woods és Bill Clinton példáját – akik valószínűleg nem a ranglétra tetején lettek azok, akik, csak ott adódtak a helyzetek. Ne feledjük: csak a férfiak elenyésző kisebbségének okoz élvezetet, hogy uralkodjanak a többieken és megalázzanak másokat, ha provokálják őket. Ők általában tisztában is vannak ezzel már azelőtt, hogy a vezérigazgatói székbe ülnének. Ők azok, akik már „kezdő” hatalomgyakorlóként is előszeretettel egrecíroztatják a pincérnőket és tépik le a legyek szárnyát.

Nagyon tágan értelmezve: a főnök nem azért vadbarom, mást meghallgatni képtelen, önfejű idióta, mert főnök lett, hanem azért lett főnök, mert eleve megvolt benne ez az alapállás. A hatalom a néphiedelem szerint is azoké, akik a legjobban akarják, nem azoké, akik a legjobbra használnák. Az, hogy végül sikerül megszerezniük, csak megerősíti bennük saját sérthetetlenségükbe és felsőbbrendűségükbe vetett hitüket. Innentől kezdve az egyik kisebb balhé követi a másikat, elkezdik rugalmasan értelmezni a társas hierarchiát és a törvényi kereteket, ha pedig megúsznak egy-két stiklit – legyen szó törvénysértésről, molesztálásról vagy egyéb aljasságról -, végképp rögzül bennük, hogy nekik ezt bizony szabad. Felborul a kockázat-jutalom egyensúly, mégpedig természetesen az utóbbi javára.

A másik iskola – bár nem zárja ki a fenti gondolatmenetet – sokkal nagyobb jelentőséget tulajdonít a hatalom torzító erejének. Lehet, hogy a nőket könnyűszerrel molesztáló, a feleségüket megcsaló, a beosztottjaikat szórakozásból kirugdosó arcokkal eleve baj van, de az biztos, hogy ha egyszer helyzetbe kerülnek, alapvető funkciók tűnnek el. Kísérletekkel bizonyították, hogy ha bizonyos feladatokkal megerősítették az egyébként átlagos, nem éppen hataloméhes férfiakat abban, hogy most bizony ők a főnökök, sokkal kevésbé vagy egyáltalán nem képesek felismerni a mások arcán tükröződő érzelmeket, ha fotókat mutogatnak nekik. Nem csak „megvakulnak” mások érzéseire, hanem öntudatlanul is tárgyként kezdik kezelni őket, mégpedig a saját jól felfogott érdekükben. Nehéz felfogni, hogy miért és hogyan viselkedhetnek így mások, amíg mi magunk nem tesszük – mondják a kutatók.

Nem szabad azonban mindezt férfiellenes kiáltványként értelmezni. Egyrészt el ne felejtsük, hogy általában az ilyen önző, a szociopatológia határán táncoló hatalmasságoknak köszönhetjük a birodalmak megteremtését és igazgatását, a felfedezéseket és megannyi egyéb civilizációs vívmányt. Azt is vegyük figyelembe, hogy általában a királyok, bárók, hadvezérek, bankelnökök, miniszterelnökök, képviselők zűrös ügyei kerülnek a címlapokra és a történelemkönyvekbe. A férfiak túlnyomó, csendes többsége a történelem bármely időszakában általában jól bánt a nőkkel, ahogy ma is jól bánnak. A legtöbben ugyanis sosem kerülnek hatalmi helyzetbe, azaz maradnak aranyos, rendes emberek. Akik – mint azt a nem-döntéshozó férfiak esetében interjús kutatásokkal kimutatták – úgy, gondolják, a férfinak szerelmesnek kell lennie szexpartnerébe, ügyelnie kell a fogamzásgátlásra és nem feltétlenül kell mindig kezdeményeznie, ha testiségre kerül a sor. Aztán persze simán elképzelhető, hogy Schwarzenegger, vagy monsieur Strass-Kahn is így volt vele pár évtizede.

Kapcsolódó cikkek:
Hozzászólások