Divat

Fűző nélkül meztelenek voltak

8018

Szécsi Noémi legújabb regénye a Nyughatatlanok, lebilincselő narratívája mellett, igazi divattörténeti csemege. Paravánok mögé, budoárok rejtelmeibe, bálokra, divatos fürdőhelyekre vezeti az olvasót. Olyan biztosan mozog a XIX. században, mintha nem a kortársunk, hanem mondjuk George Sand vetette volna papírra a történetet. Az 1850-es évek feledésbe merült trendjeiről, divatikonjairól és különböző női praktikákról faggattuk az írónőt.

Miért a XIX. század ihletett meg? Mit találtál vonzónak benne?

Regényíróként nagyon termékeny egy tilalomfákkal teli, szemérmes világról írni, mert segít a cselekmény dramatizálásában. Ugyanakkor a XIX. század azért különleges, mert távolabbi, ezért rejtélyesebb, mint a XX. század, viszont a XVIII. századnál több forrás, tárgyi anyag található meg róla, könnyebb a kutatás.

Nagyon sok könyvön, naplón, kéziraton, levelezésen átrágtad magad mielőtt hozzákezdtél a Nyughatatlanokhoz.

Az olvasás és a kutatás, vagy divattörténeti blogok böngészése mellett sorra jártam a párizsi divatmúzeumokat. Elképesztő a pazar tárgyi hagyaték – ruhák, ékszerek, kiegészítők, csipkék – gazdagsága, amivel Párizsban szembesültem. Nálunk nagyon kevés maradt ezekből a különböző gyűjteményekben. A javát széthordták vagy megsemmisült. Érdekes, hogy akkoriban a nők ékszerei, nem csupán a reprezentálás szempontjából voltak fontosak, de egy nő vagy akár az egész család magánvagyonát jelentették. Könnyen mobilizálhatóak voltak, bármikor zálogba lehetett adni őket, aztán pedig kiváltani.

Fotó: Neményi Márton

Fontosnak tartod a szereplőid ruházatát? Milyen szempontok szerint öltözteted fel őket?

Manapság a tömeggyártás korában némi utánjárással és ügyességgel kevés pénzből is lehet jól öltözni, akkoriban azonban sok pénzből lehetett szép ruhákat varratni, ezért a társadalmi és vagyoni helyzet nagyon meghatározta az emberek ruházkodását. Ha egymásra néztek, az öltözék alapján szinte mindent tudtak egymásról. Egyébként is hiszek benne, hogy ruha teszi az embert: ez persze nem azt jelenti, hogy előítéleteim vannak, ha valaki nem drága holmikat visel, hanem hogy figyelem, ki milyen fantáziával, gonddal vagy ízléssel öltözködik, mert számos következtetést lehet belőle levonni a jellemére vagy gondolkodására nézvést. Szóval vannak személyes koncepcióim, amire aztán akár jellemrajzot is építek.

Az 1850-es években milyen trendek uralkodtak? Mindannyian ismerjük azokat a szép kézzel rajzolt divatlapokat. Akkoriban kik számítottak menő divattervezőknek és milyen „márkák” után bomlottak szépanyáink?

A korszak női ruháinak legszembetűnőbb viselési segédeszköze, a fémkimerevítős szoknya, a krinolin volt. Erre a ketrecre feszítették rá a szebbnél szebb anyagokat. Krinolint többnyire a gazdag, előkelő hölgyek hordtak. Anyagi és gyakorlati szempontból is csak ők engedhették meg maguknak, hiszen hatalmas szoknyákban imbolyogva nagyon nehezen lehetett bármilyen munkát végezni, egy alacsonyabb rangú asszonynak pedig tevékenykednie kellett, háztartást vezetni. A kastélyok, nagy polgári otthonok hatalmas szárnyas ajtói sem merő véletlenek: ezeknek a monumentális ruhakölteményeknek be kellett férniük rajtuk. Minél tehetősebb volt valaki, annál nagyobb helyett foglalhatott el a világból a szoknyájával.  A hölgyek jelentősen kisebb számú ruhával rendelkeztek, mint napjainkban, de ezek nagy anyag- és kézimunka igényű darabok voltak. A divat nem változott olyan gyorsan, az alapruhán végzett átalakításokkal folyamatosan lehetett korszerűsíteni azt. Brossokkal, csipkékkel, szalagokkal, kalapokkal, kesztyűkkel és más izgalmas kiegészítőkkel dobták fel öltözékeiket. A ruhák részleteikben is iparművészeti remekeknek számítottak. Gondoljunk csak a brüsszeli csipkékre és a míves ezüstgombokra, kösöntyűkre. Egy-egy nagyon drága darabot tovább is lehetett örökíteni.

Fotó: Neményi Márton

A nők a divatlapok ábrázolásai alapján varratták meg a ruhákat. Az olyan ruhaszalonok, mint a Magyarországon is ismert párizsi Worth csak a későbbi évtizedekben kezdtek sokasodni. A nők rendszerint maguk is tudtak varrni, hímezni, de egy igazán ügyes komorna varrónőként, sőt házi „stylistként” is működhetett. A hölgyek velencei meg brüsszeli csipkék, prémek, finom tapintású, drága anyagok, mint a bársony, batiszt valamint különböző indiai selyemsálak után epekedtek. De a parfümök is egyre fontosabbak lettek. Olvasmányaim szerint az 1840-es években létezett egy szegfűszegből, jázmin-, rózsa-, cédrus- és narancsolajból kikevert „Nemzeti illat”. Minden valamire való honleány ezzel locsolta magát Magyarországon, sőt fejfájás esetén szagolgatta, renyhe bélműködés ellen kortyolgatta is.

Kesztyű kalap és fűző nélkül nem lehetett mutatkozni egy jól nevelt hölgynek. Erről a regényedben is olvashatunk. A hajat szigorúan kontyba kötötték, befonták. A rövid haj meg egyenesen boszorkányság volt.

Szendrey Júlia Georg Sandot utánozta, amikor levágatta a haját, a dolog szóbeszéd tárgya lett. A rövid haj, az arcfestés, a színes alsóneműk, a szőrtelenítés, a napbarnított bőr erkölcstelennek, liberálisnak számított. Aki fűző nélkül hordott ruhát, az mintha meztelen lett volna.

Szőrtelenítés? Azt hogy oldották meg?

A feslett nők privilégiuma volt a szőrtelenítés. Mézzel és cukorsziruppal.

Divatikonok már akkor is feszítettek a korabeli újságok címlapján.  Költőfeleségek, színésznők?

Ahogyan ma a brit Katalin hercegnő stílusát figyeli a sajtó, a regény által ábrázolt korszakban Eugénia francia császárnő, III. Napóleon felesége volt a legnagyobb divatikon. Spanyol és skót felmenőkkel rendelkezett. Korlátlan anyagi lehetőségeihez kiváló testi adottságok és remek ízlés párosult.

A birodalom vezetője, az erős férfi oldalán mindig ott ragyog egy csodálatos nő, aki a hatalmat és a gazdagságot reprezentálja. Eugénia vetélytársa a szépségben, Sissy az 1860-70-es években ugyanezt a szerepet töltötte be. Tökéletes külsejével villogott. Tornászott, túrázott, mániákusan éheztette magát, a szépsége volt a fegyvere. Az arisztokrata hölgyek mellett színésznők, és kurtizánok hozták divatba a merészebb trendeket, ők „popularizálták” az új irányzatokat.

Fotó: Neményi Márton

Élnél a XIX. században? Kipróbálnád a krinolint?

Nem. Nyilván sokkal nehezebb lett volna kiharcolnom, hogy írhassak, mert talán olyan gyakran lettem volna várandós, hogy nem maradt volna energiám semmi másra. Gyönyörűek a korabeli darabok, de mindennapos viseletük bizonyára egészségtelen volt: a fűző a belső szerveket nyomorgatta, a krinolin pedig a gerincet vette igénybe a súlyával, nehézkessé tette a mozgást. Másrészt manapság biztosan kevesebb nő lenne frusztrált az alakja miatt, ha magukra szabatnák a holmikat, mint akkoriban. Mert így sokan úgy érzik, hogy bennük van a hiba, amikor a tömeggyártás szerint méretezett ruhák itt-ott nem stimmelnek rajtuk.

Milyen ruhákat viselsz szívesen? Hogy tetszenek a mai trendek?

Az idei trendben nagyon tetszik a virágos és a rusztikus vonulat, de mondjuk a nyolcvanas évek visszatérése nem, mert én akkor voltam kisgyerek, és nagyon esetlennek találtam azokat a ruhákat. Általában nőies darabokat viselek szívesen, szeretem a historizáló vagy vintage ékszereket, kiegészítőket, azokat a holmikat, amelyeken van valami érdekes részlet. Néhány éve pedig nagyon megkedveltem a kezeslábasnak vagy anoráknak nevezett ruhadarabot, és mivel mindenféle mintájú, nadrághosszúságú darabot begyűjtöttem, sajnálni fogom, ha kimegy a divatból.

Szécsi Noémi 1976-ban született. Az ELTE-BTK angol-finn szakán szerzett diplomát. 2002-ben Finnugor vámpír című regényével lépett színre. 2002 és 2004 között a Magyar Narancs Tűsarok rovatába írt.  Az első magyar blogregény szerzője. 2003-ban  A kismama naplója, 2004 –ben a Baba memoárja, 2006-ban a Kommunista Monte Cristo, 2009 –ben az Utolsó Kentaur című könyvei jelentek meg. 2009-ben az Európai Unió fiatal, feltörekvő szerzők számára alapított Európai Irodalmi Díját vehette át. 2011-ben József Attila-díjjal tüntették ki. A 2011-es Könyvhetére jelent meg Nyughatatlanok  című legújabb műve.

Kapcsolódó cikkek:
Hozzászólások