Mi ez?

Szemfényvesztés a moziban

8003

A film fiatal művészet; sok korszakalkotó művet ismerünk, de akik értő szemmel járnak moziba, pontosan tudják, hogy csak nemrég alakultak ki a kifejezőeszközei. Némi leegyszerűsítéssel: a Lumiére-fivérek összehozták a technikát, Orson Welles lefektette az alapokat, Hitchcock simára polírozta az eszközöket, amelyeket Spielberg és a többiek azóta is használnak. A tét: szórakoztató, a közönség figyelmét folyamatosan lekötő, izgalmas filmeket készíteni.

A feszültség megteremtése és fenntartása (magyarul: a suspense) a legnehezebb feladat egy rendező számára. A közhiedelemmel ellentétben ez nem a történeten múlik, sőt, magának a sztorinak csak érintőleges köze van ehhez. Láttunk már olyat, hogy egy csavaros krimiből dögunalmas film készült, pedig nem is írták át, de olyat is, hogy egy nehezen érthető, a felszínes néző türelmét kikezdő, művészi igénnyel megírt történetből olyan mozit forgattak, hogy két és fél óra alatt szabályosan lekaparjuk a szék karfáját az izgalomtól – igaz, ehhez egy olyan zseni kell, mint David Lynch, aki a például a Mulholland Drive-val érte el ezt a teljesítményt.

Hollywood iparosait mindig is érdekelte a titkos recept, amellyel a nagy rendezők feszültséget teremtenek. Nem csoda tehát, hogy a témának már nem csak elmélete, hanem tudománya is van. Tim Smith pszichológus, a Londoni Egyetem tanára kifejlesztett egy szoftvert, amely nézőkre rögzíthető eszközökkel azt vizsgálja, mit és mennyi ideig figyelünk a filmeken. Ha magával ragadó a mozi, tudatában sem vagyunk, hova koncentrálunk és hova siklik a tekintetünk, amikor a szereplők, a nézőpont elmozdul, vagy vágás van. Azt remélik, most egyszer és mindenkorra megfejtik, miért izgulunk a jó filmek alatt. A kutató állatorvosi lova Paul Thomas Anderson feszült és hipnotikus filmje, a Vérző olaj volt, pontosabban annak egyik jelenete, amelyben tulajdonképpen nem történik semmi (a két főszereplő beszélget), mégis vibrál a feszültség a levegőben.

Figyeld, mire figyelsz! (Jelenet a Psycho című filmből)

A rendezők manapság egyértelmű fogásokkal élnek, ha azt szeretnénk, hogy egy bizonyos pontra, dologra, eseményre figyeljünk: készítenek róla egy közeli snittet. Segítségükre van a fókusz (csak a „célobjektum” éles), a világítás (a fontos elem kapja a legtöbb fényt) és így tovább. Ezek tesznek arról, hogy a tekintetünk önkéntelenül is odavándoroljon, ahova az alkotók szerint vándorolnia kell. Az említett jelenet azért figyelemre méltó, mert egyetlen vágás van benne csupán: folyamatosan látjuk az összes részt vevő szereplőt. A legtöbben ezt úgy oldották volna meg, hogy egy-két távolabbi képtől eltekintve csak azt mutatják, aki éppen beszél, a kamerát pedig partnere válla fölé helyezik; ez tíz-húsz vágást jelentene. A szappanoperáktól kezdve a Star Wars-sorozatig bevett, ősrégi módszer ez – nem csoda, hiszen működik. Az ominózus filmrészletben ezzel szemben tényleg a nézőre van bízva, mire figyel. (A szemmozgásokkal kiegészített jelenetet itt nézhetitek meg.)

A megfigyelések elsőre talán nem éppen meglepőek: a nézők „együtt mozognak”, többé-kevésbé következetesen figyeli az arcokat, a kezeket, ha valami mozdul, odaugrik a tekintetük. Érthető: a mozgás és az arcok figyelése evolúciósan belénk kódolt rutin, ezt pedig a filmkészítők kíméletlenül ki is használják. Kevés néző kalandozik el a környező tárgyakra, a díszlet elemeire, a háttérben ülő arcra, és ezek a kitekintések is rövid ideig tartanak. Az idő előrehaladtával azonban egyre többen révedeznek el; a beállítás nem változik, a nézők pedig szabályosan elkezdik felfedezni, pontosan mi és kik is láthatók a jelenetben.

Kockázatos fogás ez a rendezőtől, aki úgy döntött, nem tol le semmit közönsége torkán és nem csak az értelmezést, hanem a megfigyelést is rájuk bízza. Így sokan le is maradhatnak egy-egy fontos mozzanatról.  Ez nem igaz a Vérző olajra: a párbeszédek koreográfiája, a színészek helyzete annyira átgondolt és precíz, hogy még vágás és mozgó kamera nélkül is pontosan tudjuk, mi a fontos, hova kell figyelni. Az igazi rendező bizony nem csak szereplőit, hanem a közönséget is instruálja, meghagyva nekik a kellő szabadságot is.

A legszebb, hogy ennek nem vagyunk, nem lehetünk tudatában, az illúzió filmnézés közben észrevétlen marad. Az alkotóknak mégis fontos, hogy tudják, hogy reagál a néző, mi történik, mire figyel, még ha észrevétlenül is. Így sokkal finomabb eszközökkel, célirányosan manipulálhatják figyelmét és befogadását – hiszen erről szól az egész: a manipulálásról. A film nagyon korai úttörői, a sikeres némafilmek rendezői közül sokan színpadi illuzionistaként kezdték. Ez ugyanis annak a művészete, hogy hogyan lehet a közönség figyelmét észrevétlen eszközökkel irányítani, hogy pontosan arra figyeljen, amire kell, és – ami ugyanilyen fontos – másra egyáltalán ne.

A mostani kutatásokkal kapcsolatban persze jogosnak tűnik az ellenvetés, hogy a jó rendező tudja, mi kell a nézőknek és nem feledkezik meg saját elképzeléséről sem, így aztán nincs is szüksége tudományra. Csakhogy egyrészt a művészetnek időnként igenis jól jön némi külső segítség – gondoljunk arra, mennyit használják a mai festők a fényképészetet -, ráadásul a nézők sem egyformák: külön tanulságos lenne lemérni, mire figyelnek az egyszeri mozibajárók és az igényesebb, műveltebb réteg.

Többen sajnálják, hogy a fejükbe még nem tekinthetnek be: a kutatás iránt ugyanis egészen komolyan érdeklődnek a filmesek. Tim Smith nem kisebb cégtől, mint a Shrek-sorozatot gyártó Dreamworks Animationtól kapott meghívást, hogy adja elő, mire jutott. A pszichológus ekkor jött rá, hogy tapasztalat és profizmus ide vagy oda, tulajdonképpen nem tudják, a közönség hogyan fogadja be filmjeiket. Főleg az érdekelte őket, hogyan  komponálják és vágják a filmet úgy, hogy minden tekintetet oda tereljenek, ahova szeretnének, és hogyan tartsák mozgásban a mozit anélkül, hogy egy pillanatra is elveszítenék a figyelmüket. Arról nem is beszélve, hogy ezt lassan minden animációs filmben 3D-ben kellene megoldani.

Hogy jobbak lesznek-e ettől a közönségfilmek, vagy éppen hogy uniformizálja őket az új technológia, egyelőre nem tudni. Az viszont szerencsére biztos hogy mindig lesznek rendezők, akik nem akarják nézőik minden egyes szemmozdulatát irányítani.

Kapcsolódó cikkek:
Hozzászólások