Mi ez?

This is the end

8000

Ha valaki azt hiszi, vannak értékek, amelyek örökké tartanak, hallgassa csak a Doorst és képzelje el, meddig jutna Jim Morrison, ha ma kezdené a karrirerjét ugyanezzel az ambícióval, hozzáállással és persze költészettel. Semeddig. A mai nyugati rockzenét az irónia hajtja, a kiforgatott utalássorozat a közvetlen elődökre és kollégákra; Jim missziót folytatott, halálosan komolyan vette magát, és bár első ránézésre igazi békepárti hippi volt, előszeretettel szállt szembe Amerika prüdériájával és a közönség korlátoltságával. Ami akkor sikerre vitte, az ma már erősen ellenjavalt.

Persze nem vált volna belőle legenda, ha élete, személyisége (és persze halála, de erről később) ne lett volna egy elveszett generáció jelképe. Morrison és együttese, a Doors akkor lett sikeres, amikor a fél világ fiatalsága eltelt reménnyel, hogy lehet ezt másképp is csinálni, és akkor halt meg, amikor kénytelenek voltak ráébredni, hogy nem fog menni. Vasárnap volt halálának negyvenedik évfordulója.

Már az is figyelemre méltó, ahogy indult. Katonatiszt apa, 150-es IQ, falta a könyveket, „voltak, amelyeknek a létezéséről sem tudtam, de ő elolvasta őket, ez kiderült házidolgozataiból… egyszer meg kellett kérnem egy tanárt, aki a Kongresszusi Könyvtárba tartott, hogy nézzen már utána, mik ezek a könyvek” – mesélte egy tanára, akit teljesen megdöbbentett, hogy diákja a klasszikusoktól az ezoteriáig mindent elfogyaszt. „Azt hiszem, ő volt az egyetlen tanítványom, aki elolvasta az Ulyssest és meg is értette.” Dalszövegeiből nem csak Kerouac, Ginsberg és a többi beatköltő köszön vissza, hanem Balzac, Rimbaud, Nietzsche és a görög történetírók.

Négy évesen a sivatagban utazott szüleivel, amikor egy indián családot látott az úton, egy baleset túlélőit. A legendárium szerint az öreg indián holtan feküdt az út szélén, a többiek sírtak, ez az élmény pedig olyan maradandónak bizonyult, hogy egészen a végéig versről versre áthatotta költészetét. A dologba némileg belepiszkít, hogy ismerősei szerint Jim előszeretettel mesélte ezt a sztorit, amely azonban alkalmanként változott. A legdurvább verzió szerint vérbe fagyott indiánok hevertek az úton, a legenyhébb szerint csak távolról látta a balesetet, amelynek a létét is többen kétségbe vonták. Ez az ügy egész pályájára jellemző: miközben saját legendáját építette, kiismerhetetlen maradt.

Filmes iskolába járt, de nem voltak vevők a művészetére – otthagyta. Szerénynek vallotta magát, de előszeretettel akasztotta ki a közönséget. Bármeddig képes volt zenére szabadverset improvizálni, ’66-ban, a siker kapujában, a Whisey á Go-Go klubban egy fiúról mesélt, aki meg akarta ölni az apját és megdugni az anyját. A műsor botrányba fulladt. ’69-ben, szakállasan, túlsúlyosan, már a legbefolyásosabb pszichedelikus rockegyüttes élén, három lemez után lázadást szított és (állítólag) közszemérmet sértett. Még ’66-ban meghívták őket az Ed Sullivan Show-ba, ahol anno a Beatles és Elvis is befutott; a megtiszteltetésért cserébe csak annyit kértek tőlük, hogy első slágerük, a Light My Fire egyik sorát cseréljék le. A „kislány, ennél magasabbra nem juthatunk” („Girl we couldn't get much higher”) ugyanis túlzottan nyíltan utalt a drogokra, helyette az „ennél jobb már nem lehet” szöveget „javasolták”. Morrison magasról tett az egészre és az eredeti sort énekelte – állítólag egyszerűen elfelejtette az egyezséget. Sullivan ezek után nem fogott kezet velük, egy producer pedig finoman közölte a show után, hogy többet itt nem csinálják meg a szerencséjüket. „Haver”, közölte a frontember, „épp most csináltuk meg a műsor szerencséjét”.

Pályája kezdetén, még egyetemista korában filmes haverjai házának tetején élt, azt mondják, hónapokig nem fogyasztott konzervbabon és LSD-n kívül semmit. Kígyókról és világvégéről vizionált; az irodalomtudomány azóta is csak óvatosan piszkálja a szövegeit, egyelőre nem döntötték el, önmagában is megállják-e a helyüket, vagy csak a zenével és Morrison kikezdhetetlen sármjával. A Doors neve utalás Aldous Huxley egyik művére, aki viszont William Blake-től idéz: „Ha az észlelés kapuit megtisztítjuk, minden úgy tárul fel az ember előtt, ahogy valójában van: a maga végtelenségében. (Szabad fordítás)” Mindenki találgathat, a Doors ideológiája szerint milyen kemikáliákkal lehetett elérni mindezt.

Még a siker előtt jött össze se-vele-se-nélküle partnerével, Pamela Coursonnal. Úgy kezdte, hogy ő az igazi. Nem sokkal később már újságírókkal, rajongókkal és korabeli sztárokkal (Nico, Janis Joplin, Grace Slick a Jefferson Airplane-ből) hozták hírbe, nem minden alap nélkül. Kapcsolatukat jól jellemzi, hogy az éteri tisztaságot ugyanúgy megélték, mint a heroinfűtötte rémálmokat; még most sem tisztázott, hogy házastársak voltak-e, vagy inkább nyitott kapcsolatban éltek.

A Doors már szétesőfélben vette fel utolsó lemezét, a bluesos L. A. Womant. Morrison új partnereket keresett, utcazenészeket gyűjtött maga köré és elég összefüggéstelen demókat rögzített velük. 1971 tavaszán Párizsba megy élményeket gyűjteni; Pamela július 3-án találja meg hotelszobája fürdőkádjában. Idegenkezűségnek nyoma sincs, ezért a franciák nem is végeznek boncolást és ezzel évtizedekre ellátják ötletekkel az összeesküvés-elméletek rajongóit. A legvalószínűbb, hogy aranylövése volt; Pamela szerint ő volt a hibás, hiszen az ő heroinját szívta el, azt hitte ugyanis, hogy kokain. Élete végéig önmagát hibáztatta, végül ő is túladagolta magát három évvel később. 27 éves volt, akárcsak Morrison.

Van, aki szerint Jim öngyilkos lett, van, aki állítja: az FBI hírhedten konzervatív vezetője, J. Edgar Hoover elégelte meg közösségromboló tevékenységét. Felmerült, hogy a Doors-tagok ölették meg, Jim ugyanis megelégelte a munkát velük, olyannyira, hogy arra készült: megtiltja, hogy ezen a néven folytassák nélküle és előadják dalait. A tagoknak ez hatalmas érvágás lett volna, hiszen nekik nem csak művészet volt ez, hanem megélhetés is – ez utóbbival az énekes nem sokat törődött. Lehet persze az is, hogy egy okkult szekta végezte ki – az „alternatív vallásokkal” Morrison akkor már évek óta kacérkodott, a pogány szertartások ugyanúgy érdekelték, mint a sátánizmus.

Szaftos sztorik tucatjait sorolhatnánk még oldalakon keresztül, amelyek mind ugyanarról szólnak: Jim Morrison megkerülhetetlen kulturális ikon volt. Előadásmódja, szövegei és a tekintete mindennel szakított, amit addig popzeneként ismertek. És a lényeg: ők négyen nagyszerű dalokat írtak. Slágereket, ha úgy tetszik. Ezek nélkül pedig nem ért volna semmit az egész.

Kapcsolódó cikkek:
Hozzászólások