Lélek

Szeretlek, csak már nem úgy

7982

Ha van nemzetközi, gyakorlatilag minden mesében (sőt: minden, fiút és lányt összehozó, fiktív történetben) megjelenő fordulat, akkor az a következő: „…és boldogan éltek, amíg meg nem haltak”. Eszerint az egyetlen igazi feladat megküzdeni a másik felünkért, lelki társunkért, vagy hívjuk, aminek akarjuk; ha leöltük a sárkányt, kiszabadítottuk a vágy titokzatos tárgyát a maffia karmaiból, kiheréltük a konkurenciát, meg is vagyunk. Több dolgunk nincs az ügyben, elég hátradőlni és szerelmesnek lenni. Boldogan élni, amíg meg nem halunk.

A másik oldalon a magazinokról az arcunkba ömlő jótanácssorozatokkal találkozunk. 10 tipp, amitől nem lankad a kapcsolat, 69 pozíció, amivel magadhoz láncolhatod a férfit, 7 recept, amitől istennő leszel a szemében, 9 ajándékötlet, amelytől örökké hálás lesz. (Tegyük hozzá: ugyanezen magazinok előszeretettel dolgozzák fel és közlik olvasói levélként Hófehérke és Csipkerózsika történetének számtalan variánsát.) A „boldogan éltek, amíg meg nem haltak” című forgatókönyv itt azzal a kitétellel működik, hogy boldogan éltek, amíg a királylánynak fel nem tűnt, hogy a herceg előszeretettel hagyja széjjel a zoknijait, asztalra dobott lábakkal tesped a Forma1 előtt, kimarad éjszakánként és úszógumit növeszt. Ennyit a boldog életről, a halál pedig nagy valószínűséggel cukorbetegség, szívroham és prosztatarák képében kopogtat majd, jelenleg párterapeutát keresnek, hátha.

Úgy tűnik, mintha a két véglet között nem is hallanánk másról (legalábbis a médiában), ez pedig természetesen még annak is eltorzítja a valódi párkapcsolatokról kialakult (vagy ki nem alakult) képét, aki egyébként szentül hiszi, hogy őt nem befolyásolják a magazinok. Amelyek az egyik oldalon természetesnek veszik az örök szerelem létét, a másikon pedig akaratlanul is cáfolják. Nyilván ennek is köszönhető a „nem is tudok senkiről, akinek normális lenne a kapcsolata, basszus!” című közhely elterjedtsége. Nem reprezentatív felmérésünkből egyébként kiderül, hogy ez nem igaz: huszonnégy legalább fél éve tartó kapcsolatból igenis van egy, amelynek főszereplői nem panaszkodnak a másikra automatikusan, ha lelépnek valahová a haverokkal/csajokkal.

A bölcs anyuka persze elmondja előre: nem úgy van az, hogy magától működik mindez, tessék szépen dolgozni érte! Az ember fia-lánya ettől – tapasztalat és további okfejtés híján – persze csak még több kérdéssel gazdagodik: oké, de honnan tudom, hogy ő az igazi, ha semmi sem működik magától? Mennyit és mit kell dolgozni érte, ami még úgymond megéri? Normális-e, hogy időnként elmegy a kedvem az egésztől és tartanék egy kis szünetet, vagy ez annak a jele, hogy hagyni kell az egészet a fenébe? Egyáltalán, mit jelent a munka, konkrét tettekről van szó, vagy állandó küzdelemre magunkkal, hogy megnyugtassuk magunkat: minden rendben lesz? És a lényeg: vajon ő is gondolkodik ilyeneken, vagy neki természetes, hogy működtetni kell a kapcsolatot, csak én vagyok önző rohadék? (Persze jogos az ellenvetés, hogy ha egyáltalán felmerülnek ezek a kérdések, akkor ott már rég baj van, de tapasztalatból mondjuk: még az egyébként egymásnak kitalált párok is hamar eljuthatnak idáig, ez pedig még azokat a kapcsolatokat is tönkreteheti, amelyek egyébként ideálisak lehetnének.)

Az utóbbi kérdésre biztosan tudjuk a választ: ha vannak olyan helyzetek, amikor bizonytalan vagy, akkor bizony a másiknak is eszébe jutnak ilyen gondolatok. A dörzsöltebb, nem feltétlenül az első igazi szerelmet megélő párok persze beszélnek minderről. „Legyünk realisták”, mondja ilyenkor az egyik (jellemzően a hímnemű) fél, „most nagyon jó, de simán felbukkanhat valaki, nálad is, nálam is, aki, ha nem is csábít el, elgondolkodtat, milyen lenne vele, nem jártunk-e volna jobban, ha inkább megvárjuk őt”. Ez persze valóban realista gondolatmenet, de egyúttal gyilkos is: abból indul ki, hogy az ember konkrétan vár valamit a másiktól, egy szolgáltatást, ha úgy tetszik, hogy kiteljesítse az életét és több legyen általa; természetes hát, ha az egyébként működő kapcsolat mellett sem vak, és fél szemel figyeli, kitől kaphatna jobb szolgáltatást.

Ez a hozzáállás lehet, hogy evolúciósan megalapozott, mégis újra elmondjuk: gyilkos. Innentől kezdve nincs megállás a lejtőn: tényleg ez vár ránk? Ennyit a közös jövőről? Most csak eljátszott a gondolattal, vagy tulajdonképpen felkészített rá, hogy ez lesz, hogy aztán különösebb lelkifurdalás nélkül dobjon ki, ha talál valakit, akit képes annyira idealizálni, hogy szebb életet, vagy legalább függetlenséget és jobb szexet képzeljen el vele? Lehet, hogy nagy a szerelem, de az, hogy ez egyáltalán szóba kerül, azt jelzi: valami hiányzik. Meg is mondjuk, hogy micsoda.

Összejönni valakivel izgalmas, jó dolog. Felfedezni a másikat szintén. A szexről nem is beszélve. A felelősség viszont nem jó. Macerás, felnőtt téma, általa számon kérhetővé válunk, ezzel pedig oda a fenenagy függetlenség, amely hirtelen annyira fontos lett mindenkinek. Azt látjuk, hogy összejönni összejönnek a párok, sokan közülük előbb-utóbb ki is mondják, hogy na jó, ezek szerint együtt vagyunk, majd ezt elkezdik vállalni kifelé is. Úgy dönteni viszont nagyon kevesen döntenek úgy, hogy együtt vagyunk és együtt is maradunk.

Ezt a döntést szolgálná elvileg a házasság, amely mint intézmény annyira súlytalanná vált, hogy erre gyakorlatilag alkalmatlan. Ott tartunk, hogy a házasság lassan több kapcsolatot tesz tönkre, mint amennyit egyben tart: a férjünket, feleségünket megcsalni sok esetben könnyebb, mint a barátnőnket, barátunkat. Lehet, hogy ennek így kell lennie és nem feltétlenül tragédia, ha a házasság nevű aktus nem éli túl a következő pár évtizedet. De ha elfelejtjük, hogy egy kapcsolat sem működik anélkül, hogy egy ponton döntenénk, aztán pedig kitartanánk a döntésünk mellett, az bizony tragédia. „Ezennel úgy döntök, hogy együtt vagyok veled, és amíg szeretlek, melletted is maradok, teljesen mindegy, mennyi pénzünk van, és mekkora kísértés jön szembe.” Ez a döntés hozza működésbe hosszabb távon is a szerelmeket, nem az Isten, anyakönyvvezető, vagy akárki előtt könnyes szemmel kimondott igen. Az legfeljebb az előbbi folytatásaként működhet.

Ennyi. Ez persze nem azt jelenti, hogy ezzel meg van oldva minden, minden pár együtt marad és megfejtettük az örök szerelem rejtélyét. De legalább esélyt adtunk neki. A megcsalás, a szakítás benne van a pakliban és benne is lesz mindig. De az utunkba kerülő akadályok 99 (na jó, 93) százalékát ezzel a huszárvágással el lehet intézni: lehet, hogy mások meginognának, de én úgy döntöttem, hogy együtt maradunk. Ennél biztosabbak nem lehetünk magunkban és a másikban sem. Majd ha nem érezzük többé a döntés súlyát, onnan tudjuk, hogy tényleg baj van.

Illusztrációk: Assorted Hearts

Kapcsolódó cikkek:
Hozzászólások