Lélek

Meddig bírod szex nélkül?

7969

Tartós, nem múló idegesség, hosszan tartó, megmagyarázhatatlan izgatottság, fejfájás, étvágytalanság, alvási igény hiánya, bizonyos személyek iránt ellentmondásos érzések tapasztalása. Sokféle testi és lelki betegségre utalhatnak ezek a tünetek, és ha felkeresnéd panaszaiddal a háziorvost, valószínűleg nem az lenne az első tippje, hogy túl régóta nem szexeltél. Pedig ez is állhat a panaszok mögött, ugyanis a tartós szexmegvonás klasszikus tüneteiről van szó. Ha pedig még a gyakori szexuális képzelgések is szerepelnek a listán, szinte biztos, hogy szükséged van egy kimerítő lepedőgyűrésre.

Testünk tehát jelez, ha túl puritán életet élünk. Nem meglepő ez, hiszen szaporodásra vagyunk programozva, ahhoz pedig köztudottan a szexen át vezet az út – az esetek döntő többségében legalábbis.  Így aztán elfogadjuk vagy sem, Freudnak nagyon is igaza volt: a szex az egyik legalapvetőbb hajtóerőnk. Persze, az elfogadjuk vagy sem kérdése nagyon is lényeges, hiszen nagyon sokféle módon viszonyulhatunk saját szexualitásunkhoz. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint az, hogy rengetegféle reakcióval találkoztam, amikor felvetettem a témát potenciális riportalanyaimnak. Volt, aki széttárta a karját, és nem is értette, miről beszélek, mások gondolkodás nélkül rávágták, hogy ez bizony hülyeség, és soha nem tapasztaltak még magukon hasonlót, és voltak olyanok is, akik már-már tudományos igényű megfigyelésekről számoltak be. Ilyen volt az a férfi is, aki pontosan tisztában van a probléma jelentőségével:„Valóban érzem magamon a tüneteket, ha kimarad a szex. Idegesebb, türelmetlenebb vagyok, könnyebben beszólok. Tudom, hogy ilyenkor a szex az ok, pontosabban annak a hiánya, így igyekszem orvosolni a problémát, és tényleg, egy jó szeretkezés után megszűnnek ezek a ’tünetek’.”

Mások egy-egy olyan epizódot idéztek fel az életükből, amikor egyértelműen szembesültek azzal, hogy a test bizony megköveteli a magáét: „Akkor éreztem ilyet, amikor vége lett a hét évig tartó kapcsolatomnak. Hozzá voltam szokva a rendszeres szexhez, és emlékszem, az első hétvégén azért mentem el bulizni, mert szó szerint fizikai tüneteim voltak, és azt gondoltam, egy alkalmi kapcsolat megoldhatja a problémáimat. Így is történt, és több ilyen afférom is volt, amíg szingli voltam. Nagyon megrázó volt azzal szembesülni, hogy mennyire ki vagyok szolgáltatva a vágyaimnak.” Ugyanez a helyzet azzal a nővel, aki párja távolléte alatt szembesült ugyanezzel: „Lehet benne valami. Régóta élek párkapcsolatban, így nem igazán érint a probléma, de emlékszem, nemrég külföldre utazott a párom két hétre egy munka miatt, és mit tagadjam, az első hét végén már a falat kapartam. Nyugtalan voltam, ingerlékeny, pesszimista. Nem is hoztam annyira kapcsolatba a szexszel, inkább azt gondoltam, hogy a párom hiányzik, mert nem vagyok hozzászokva az egyedülléthez. De amikor megjött és összebújtunk, valósággal kisimultam.”

Vannak olyan szerencsések is, akik tartós szexmegvonás esetén sem tapasztalnak magukon semmilyen kellemetlen tünetet, illetve nem kifejezetten a szexhez, hanem inkább a társtalansághoz kapcsolják az esetleges rossz lelkiállapotot: „Miután szakítottunk a párommal, egy évig egyedül voltam, és nem is szexeltem. Az elején annyira el voltam foglalva a csalódással, hogy eszembe sem jutott a szex, utána pedig megszoktam, hogy ez van. Nem hiszem, hogy volt bármilyen tünetem is. Inkább az hiányzott, hogy otthon nem vár senki, nincs kihez szólnom, meg ilyenek. Tény, hogy most sokkal kiegyensúlyozottabb vagyok, de ennek inkább az az oka, hogy normális kapcsolatban élek.”

És persze olyanok is vannak, nem is kevesen, akik nem tudnak vagy nem akarnak szembenézni a problémával, kívülállók viszont nagyon is látják, hogy mi áll a háttérben: „Nem érint a probléma, mert együtt élek valakivel, és a szex is remekül működik köztünk. A barátnőm viszont jó ideje egyedül van, és felismerem rajta ezeket a tüneteket. Sokszor feszült, az utcán megszólja a párokat, kiszámíthatatlan, szeszélyes a viselkedése, felesleges konfliktusokba keveredik, és még hosszan sorolhatnám. Többször próbáltam már beszélni vele erről, de nem hajlandó tudomásul venni, mindig másban keresi a hibát. Az a baj, hogy ezzel a viselkedéssel elijeszti a pasikat, így gyakorlatilag esélye sincs arra, hogy találjon valakit és változzon a helyzet.” – meséli az egyik megkérdezett. Sokkal komolyabb károkat okoz, ha ugyanez a munkahelyen jelenik meg: „Mintha csak a főnökömről beszélnél. Tönkrement a házassága, körülbelül fél éve egyedül van, és egyre elviselhetetlenebb. Szinte naponta van dühkitörése, kiad valamilyen utasítást, aztán visszavonja, de az a legszörnyűbb, hogy olyan, mintha a mi magánéletünket is tönkre akarná tenni. Rendszeresen munkaidő vége előtt tíz perccel hív össze halaszthatatlanul fontos megbeszélést, olyan határidőket ad, hogy benn kell lennünk estig és még sorolhatnám. Már két kollégám felmondott, és a csoportunkban mindenki állást keres, pedig amúgy jó munkahely lenne.”

A test tehát tudatja, ha szexre van szüksége. Természetesen különbözőek vagyunk ilyen téren is, ahogy a válaszadók történetei is tanúsítják. Van, akinek már néhány napi önmegtartóztatás is elég, hogy szabályos elvonási tüneteket produkáljon, mások pedig hosszú hetekig is tökéletesen bírják a szerzetesi életet. A legnagyobb különbségek azonban abban mutatkoztak, hogy ki mennyire észleli teste jelzéseit és minek tulajdonítja a tüneteket. Láttuk, hogy van, aki szinte tudományos igénnyel képes meghatározni a problémát és nem okoz különösebb nehézséget, hogy szembenézzen vele és megoldja. Ez főként a férfiakra jellemző, ami nem meglepő, hiszen ők jellemzően kevesebbet problémáznak, ha szexről van szó. A nők jóval megosztottabbak ebben a kérdésben, ahogy a női szexualitás is sokkal bonyolultabb, aminek biológiai és társadalmi okai egyaránt vannak. Sokkal jellemzőbb, hogy hárítják a problémát, illetve ha kikerülhetetlenül szembekerülnek saját vágyaikkal, megriadnak tőlük.

Bármi is a kiinduló helyzet, itt is, mint a legtöbb más helyzetben az őszinteség a legcélravezetőbb, méghozzá elsősorban önmagunkkal szemben. Tudomásul kell venni, hogy részben ösztönlények vagyunk, és attól nem leszünk kevesebbek, ha ezt bevalljuk legalább saját magunknak, és ennek függvényében irányítjuk az életünket. Nyilván a nagy őszinteség még nem segít hozzá a kimerítő lepedőgyűréshez – legfeljebb öntevékeny módon -, de mindenképpen közelebb visz a megoldáshoz, hiszen saját maguknak és a környezetüknek is hatalmas károkat okoznak azok a kielégületlen emberek, akik nem ismerik be, illetve nem megfelelően kezelik a problémát.

Kapcsolódó cikkek:
Hozzászólások