Mi ez?

Akik látják a jövőt

7949

Valami azt súgja nekünk, hogy elsősorban nem azért depressziós a magyar, mert nincs munkája, nem ér semmit a diplomája és magasak a törlesztőrészletek (persze ezek is éppen elég bajt jelentenek az érintetteknek). Hanem azért, mert sok más nemzethez hasonlóan itt sem tudja senki, hogy egy év, vagy akár egy hónap múlva lesz-e legalább annyija, amennyije most van. Nem csak az anyagi javakról van szó, hanem az életszínvonal egészéről, sőt úgy általában az életről. A huszonegyedik század egyik legnagyobb paradoxona, hogy miközben egyre többet tudunk a világról, egyre kevésbé tudjuk, mi lesz vele és velünk. Pedig ennek külön tudománya is van: a jövőkutatás.

A tudományág maga már egy jó évszázada formálódik, és már a múlt század közepén elismerték, mint külön területet. A laikusok általában azt hiszik, arról szól az egész, hogy megjósoljuk a jövőt, de aki már olvasott egy kicsit (legalább egy-két időutazós sci-fit) a témában, az tudja, hogy ez lehetetlen. A jövő ugyanis meghatározása szerint is állandóan változik, leírni lehetetlen, legfeljebb felkészülni tudunk rá. Ez a jövőkutatás célja: megvizsgálni, mi történt eddig, hol tartunk, hogyan jutottunk idáig és ezek – no meg ezer már szempont – alapján forgatókönyveket írni, mik a várható lehetséges, valószínű és kívánatos események, folyamatok.

Csakhogy mindebbe rendre beleszól a káosz és a megjósolhatatlan események. Húsz éve ugyan jósolgattak mindenfélét a telekommunikáció fejlődéséről, de senki sem hitte volna, hogy hamarosan mindenkinek lesz mobiltelefonja. Tizenöt éve már kapizsgálták, hogy az internet elterjed majd, de a jelentőségét nem érezték át. Most pedig sejtik, hogy valamilyen módon egy eszközbe igyekezünk sűríteni a kommunikációs csatornáinkat, de hogy ennek milyen hatása lesz 5-10 év múlva, azt szintén nem tudjuk. Ez nem a tudósok bénasága, egyszerűen az jövő természetes tulajdonsága. A helyzeten persze javíthatunk – dolgoznak is az ügyön.

Még 2009-ben állított össze a Wired magazin egy évtizedekre előre szóló jövendöléssorozatot, ami meglepően konkrét adatokkal szolgál. 2020-ig elindulunk a Marsra és teljesen emberi módon kommunikálunk majd a gépekkel, 2040-ig pedig megjelennek a szuperintelligens, fejlődőképes robotok. 2024-re gyógyítható betegség lesz az AIDS, nyolc évvel később pedig a rák. Évek kérdése, és itt a férfiaknak gyártott fogamzásgátló, 2035-re elindulnak az első önműködő autók. Már ha lesz rá alkalmuk: 2022-ig kitör az első globális klímaháború. Vigasztaló, hogy 2038-ra találkozunk az első földönkívüliekkel, még ha ezek csak mikrobák lesznek is.

Az összeállítás első látásra is fals: a rák bizonyos formái már ma is gyógyíthatók, és mivel nagyon szerteágazó, összetett betegségtípusról van szó, a megoldás valószínűleg nem egy univerzális gyógyszer lesz. Önműködő autó már ma is van, a Google gyártja őket, ha még csak kísérleti jelleggel is. A többi pedig ugyan jól hangzik egy sci-fi film bevezetőjében, de jelenleg annyit mondhatunk: vagy megtörténnek, vagy nem. A jövőkutatás nem arról szól, hogy pontosan mikor szállunk a Marsra, vagy mikor veszik át a hatalmat a robotok. Ez a tudomány akkor működik, ha rengeteg adat áll a rendelkezésükre, méghozzá szabályos időközönként frissíthető adatok, amelyekből statisztikákat, majd forgatókönyveket készíthetnek.

És még ez is kevés. A kutatóknak intuitívnek kell lenniük, a múlt tanulságai alapján rá kell tapintaniuk a várható fordulópontokra is, arra, hogy mikor és hogyan következik be egy-egy fontos, akár a világot is megrengető esemény. Érezniük kell, mikor durrannak ki a lufik, mikor omlik össze a fennálló világrend, vagy akár azt is, hogy mikor jelenik meg egy, a hétköznapokat megreformáló termék. Azt persze nem tisztük leírni, hogy pontosan mi történik majd, de maguk az események és azok várható ideje a jövőkutatás fejlődésével valószínűleg egészen pontosan kitapinthatóak lesznek.

Van például valami abban a közhelyben, hogy ha nem lett volna Hitler, hát megszervezi a holokausztot valaki más. Ez így persze valószínűleg nem igaz, de arra jól rávilágít, hogy a véreskezű diktátor nem csak egy vezető pozícióba jutott emberi lény volt, hanem a történelmi és társadalmi folyamatok egyik terméke. Egy szereplő, aki nem csak saját megszállottságánál fogva jutott hatalomra, hanem azért is, mert a harmincas-negyvenes évek Németországában egyszerűen történnie kellett valaminek. Reméljük, az osztrák naiv festő reinkarnációját megússzuk, de nagyon úgy tűnik, hogy történnie kell valaminek mostanában is: a jelenlegi világrend nem sokáig tartható, a kataklizma sokak szerint elkerülhetetlen. Az pedig, hogy cseberből vederbe kerülünk-e, csak azon múlik, hogy a túlélők felkészülten vágnak-e bele az új világ felépítésébe.

Ebben a felkészülésben segíthet a jövőkutatás, amelynek még van hova fejlődnie. Egyelőre ugyanis, ahogy a bevezetőben említettük, a felgyorsult és kiszámíthatatlan események miatt nem sokat tudunk a közeljövőről sem. 2000-ben már meg lehetett jósolni, hogy hamarosan megint téma lesz a Közel-Kelet, ám a terrortámadást senki sem látta előre. 2008 közepén még minden élelmes vállalkozó az ingatlanbizniszbe próbált beszállni; nem hogy akkor, de még közvetlenül az őszi válság kirobbanásakor sem érezték viszont, hogy nagy a baj. Kidolgozhatunk tehát akárhány forgatókönyvet a jövőre, amíg a hirtelen jött, de nem előzmény nélküli események váratlanul érnek minket, csak a sötétben tapogatózunk.

A megoldás? Még több adat. A közhiedelem szerint a Google, a böngészők és az okostelefonok minden lépésünket rögzítik, figyelik a szokásainkat, hogy aztán ezeket az adatokat gonosz cégek még gonoszabb célokra használják. Ne feledjük azonban, hogy éppen ezek az információk szolgálhatják majd később a tudományt, amely így sokkal teljesebb képet kap az emberiség viselt dolgairól. Ha meglesz az elegendő mennyiségű adat időben és térben, és meglesznek a megfelelő módszerek, olyan részletes jövőképet kaphatunk, mint még soha. „A gazdasági folyamatok megértéséhez nem szükséges, hogy téged, mint egyént tudjalak azonosítani. Az egyéneket összegyűjtjük, aggregáljuk, utána anonimizálódnak. A kutatás számára nem az a fontos, hogy egy ember mit csinál, az a fontos, hogy egymillió ember mit csinál.” – mondta Barabási László hálózatkutató egy interjúban.

A kutató és csapata jelenleg azon a rendszeren dolgozik, amivel szimulálni lehet egy-egy katasztrófahelyzet kimeneteleit. A jövőkutatás azonban sosem lesz mindenható. „Tisztázni kell, hogy bizonyos jelenségeket milyen távolságban és mélységben tudunk előre jelezni, és mi az, ami semmiképpen sem mérhető, mert annyira sok változótól függ. Azt például valószínűleg soha nem fogjuk tudni megmondani, hogy mikor lesz valaki szerelmes. Túl sok változótól függ.„

Isaac Asimov Alapítványában egy Hari Seldon nevű matematikus több ezer évre előre beprogramozta saját, az emberiséget megmentő menedékhelyét, hogy mindig minden úgy történjen, ahogy annak történnie kell. Egy idő után persze utódai kétségbe vonták a nagy tervet, dacolva azzal, hogy ez akár az emberi faj végét jelentheti. Seldon azonban erre is számított és beépítette a tervbe. A regénysorozat mindennép jobban illusztrálja a dilemmát - az ember kiismerhetetlen, működése kaotikus, a jövőt megismerni mégis annyit tesz: az embert megismerni.

A képek a Szárnyas fejvadász című filmből származnak.

Kapcsolódó cikkek:
Hozzászólások