Közösség

A mozi halála

7943

Tegye fel a kezét, aki felnőtt fejjel azon kapja magát, hogy egyre többször jár moziba! Nincs semmi csodálkoznivaló azon, ha nincs sok jelentkező, ahogy azon sincs, hogy az érvek többnyire úgy hangzanak, hogy „mostanában nem az igaziak a filmek.” Jogos is és nem is. A multiplexekben ritka a tolongás, de szerencsére az értékeket nem kell temetnünk. Egyszerűen arról van szó, hogy a mozi mint intézmény a szemünk előtt válik egyre jelentéktelenebbé.

Moziba járni elvileg közösségi élmény, csúcsminőségű technológiával meglódítva, ma azonban már nem kell ezért jegyet rendelnünk, fél órával előtte odamennünk, kifizetnünk az 1890 forintot jegyenként, meggyőzni a büfé pultosait, hogy nem menüben kérjük, tartani a pasink/nőnk popcornját, amíg pisil, befoglalni a legjobb helyet, majd izgulni, hogy jelentkezik-e a tulajdonosa (vagy megvenni a jegyet a legjobb helyre, és izgulni, nem foglalták-e be), és így tovább. Megkapjuk otthon ugyanazt, olcsóbban, zavaró tényezők nélkül.

A forgalmazókon és magukon a mozikon kívül nem is nagyon siránkozik senki, hogy romlik az üzlet. A közönség a jelek szerint nem is ragaszkodik annyira a fent vázolt forgatókönyvhöz, mint amennyire azt a mozihálózatok menedzserei képzelik. A „moziba menéshez” eleve nem kapcsolódnak olyan romantikus képzetek, mint a könyvekhez, vagy a szép, csillogó zenei albumokhoz, amelyek létét szintén fenyegetik a „letöltés” gombok. A baj csak az, hogy ez a folyamat a legérzékenyebben éppen azt a szegmenst érinti, amit fenn kéne tartani, és amely még jelenthetne egyszerre meghitt és közösségi élményt: a kisebb, szerzői filmek (úgynevezett művészfilmek) piacát.

Állítólag már készül az ötödik rész...

Amikor összeterelik a közönséget a művészmozik kis termében (vagy éppen a nagyokban), tényleg kialakul valamiféle kapocs, főleg, ha a film is olyan. Ide járni szertartás, közben pedig tudjuk, hogy támogatunk valami fontosat. Az ilyen filmek többségét legálisan le sem lehet tölteni, sokszor illegálisan is csak kétes minőségben, ha egyáltalán. Ehhez képest gyakorlatilag rendszeres időközönként zár be egy-egy kisebb mozi, milliós tartozásokkal. Hollywood eközben, mint minden, a saját érdekeit ész nélkül védő, legfeljebb a következő egy-két pénzügyi évre tervező intézmény, a szokásos biztonsági játékkal reagál a változásokra. Tuti kasszasikereket zúdítanak a közönségre, folytatások, képregények szolgalelkű adaptációja, látványközpontú epikus sztorik: egy-két romantikus vígjátékot leszámítva alig lehetett látni olyan álomgyári produkciót, amelyben nem a világ megmentése lett volna a tét. Kicsit olyan ez, mint amikor az ötvenes években a terjedőfélben lévő tévé alapjaiban fenyegette a filmipart, erre pedig az sztárokkal teletömött szuperprodukciókkal reagált. Akkor bejött.

A mozi tehát hanyatlik, a szórakoztatóipar (azaz például a film) azonban nem. Nem arról van szó ugyanis, hogy megszűnt az okos, igényes tartalom, hanem arról, hogy elköltözött. Mégpedig a tévébe. Pontosabban fogalmazva: a képernyőre. A tévé szó ugyanis önmagában már kevés: a közeljövő (és részben a jelen) háztartásában a képernyő az, ahol egyesül az internetes szórakoztatás, a tévé, a videojátékok és a szolgáltatások. A képernyő diadala már most egyértelmű: egy ideje látjuk, ahogy magukra találnak a sorozatok és a videojátékok, és látva az egyre növekvő közönséget, összezártak mögöttük a stúdiók, és annyi pénzt tolnak beléjük, amennyi a csövön kifér.  Ennek köszönhetjük az utóbbi évek legjobb tévés produkcióját, a Trónok harcát, amely első látásra a Gyűrűk ura szappanopera-megfelelője, ha azonban belemélyedünk, ki sem akarunk majd jönni belőle. Történetszövésben, karakterépítésben nem csak a Tolkien-moziadaptációt, hanem nagyjából minden mást is maga mögé utasít.

Eljött azon videojátékok kora is, amelyeket nem csak azért játszunk, mert terroristákat, nácikat és zombikat (vagy zombi náci terroristákat) halomra gyilkolni alapvetően jó érzés, hanem azért, mert érdekes a sztori, látni akarjuk, mi történik és meg akarjuk ismerni a szereplőket. Az agyatlan lövöldözés kora persze nem múlt el, de legalább van alternatíva: gyönyörű tájakon lovagló, sötét lelkű westernhősök, filozófiai ihletettségű antiutópiák, vagy éppen a saját műfajukat parodizáló akciójátékok. A szervereken egyre több tinilányt, háziasszonyt és meglett férfit látni, és a kiadóknak is lassan leesik, hogy a pattanásos, az életük helyett a kontrollert kezükben tartó lúzer nerdök korának vége. Tökéletes példa erre a Portal 2 nevű, igazi abszurd humorral átszőtt alkotás rendkívüli sikere. Aki nem tudná, miről van szó, annak elég annyi, hogy a játékban nincsenek legyilkolandó ellenfelek, egy haldokló kísérleti telepen kell logikai feladványokat megoldanunk, mégis olyan varázslatos, vicces, okos és izgalmas az egész, hogy aki próbálta, nem tudott ellenállni neki. Nemtől, kortól függetlenül.

Kapcsolódó cikkek:
Hozzászólások