Mi ez?

Hazugságok hálója

7928

Ha máskor nem, hát az utóbbi napokban valószínűleg mindenki hallott már az egyik legszigorúbb arab országban, Szíriában élő, nyíltan leszbikus bloggerlányról, Amina Arrafról. Az utóbbi mondat egyébként tele van ellentmondásokkal: furcsa, hogy egy olyan országban, ahol a nőknek vezetniük sem szabad, nemhogy nyílt politikai blogot írni, egy lány nemzetközi ismertségre tesz szert, méghozzá úgy, hogy kendőzetlenül vállalja másságát és támadja a kormányt. Amina története azonban már rég nem azért érdekes, mert rávilágít a Közel-Keleten dúló állapotokra, hanem mert köré épült az utóbbi évek egyik legnagyobb hazugsága, amely a média működéséről éppen annyit mesél, mint az emberi hiszékenységről és természetről általában.

Az egész egyszerűen túl szép volt ahhoz, hogy igaz legyen. Már maga Amina is az volt. A gyönyörű szír lány pár hónapja bukkant fel először az interneten, a közel-keleti helyzettel foglalkozó fórumokban – téma volt elég, a híradók tele voltak a lázongásokról szóló képekkel. A családja befolyásos és gazdag, kormánykörökben mozgó apja azonban nem hogy nem gátolta meg, hogy a leszbikus lány a felkelők oldalára álljon, még támogatta is. Ahogy komolyodott a helyzet és a fórumokon is hangadó volt – többen úgy tekintettek rá, mint a lehető leghitelesebb hírforrásra és véleményformálóra – elindította saját blogját, a beszédes nevű A Gay Girl in Damascus (Egy meleg lány Damaszkuszban) című honlapot. Abban az országban, ahol már majdnem ezer tüntetőt megöltek a kormányerők és bloggerek kapnak többéves börtönbüntetést.

A figyelem egy ideig mérsékelt volt, ám a liberális, az ilyen sztorikra mindig vevő Guardian felkapta és megcikkezte a lány egy bejegyzését, amely arról szólt, milyen hősiesen verte vissza apja – szó szerint – a kormányerők családjuk ellen indított támadását. Ekkor Amina már a szíriai ellenállás jelképe volt, legalábbis a nemzetközi sajtóban. Természetesen vezető sztoriként hozták azt is, hogy június elején éjjel egy csoport felfegyverzett férfi elrabolta a lányt. Erről unokatestvére számolt be a lány blogján egy szemtanúra hivatkozva, aki ugyan nem fedte fel kilétét, de egészen részletesen elárulta, milyen kocsiba tuszkolták be. Az internetes közösség persze egyszerre mozdult, támogató oldalak tucatjai jöttek létre, dühös blogbejegyzések támadták a maradi és a nép haragjától láthatóan rettegő kormányt és természetesen tízezrek aggódtak a lányért, még vezető politikusok is felszólaltak az ügyben.

Ekkor kezdték kétségbe vonni az egész sztori hitelességét. Elsőként szerencsére éppen a Guardian, aki ezzel megmentette hitelét. Több gyanús körülmény mindvégig jelen volt, például az, hogy még azok sem ismerték személyesen, akikkel a bejegyzések és fórumok alapján a legközelebbi kapcsolatban volt. Csak e-mailen és fórumokon keresztül kommunikált. Ez persze még magyarázható azzal, hogy óvatos volt, álnéven, kamu címek mögé rejtőzve üzengetett. Saját bevallása szerint amerikai állampolgár volt, de Szíria amerikai követsége nem talált senkit ilyen néven és az elrablását sem tudták igazolni sem a hatóságok, sem más. A leggyanúsabbak az egészben a blogjára kirakott képek, amelyek megegyeztek egy Jelena Lecic nevű horvát származású londoni lány Facebook-profilképeivel. Lecic elmondta: tényleg az övék a képek, továbbá semmi köze a lányhoz, de azért reméli, jól van és nem esik bántódása.

Egyszóval képtelenség volt visszajutni az egész történet forrásához. Néha úgy tűnt, sikerül, de rendre kiderült, hogy a blogok egymást idézgetik, a legvadabb fikciós elemeket hozzákenve a sztorihoz. Tom MacMaster pedig nem bírta tovább. A 40 éves amerikai internetfüggő előbb egy rövid, majd egy hosszú bejegyzésben vallotta be az ominózus blogban, hogy az egész az ő műve, Amina nem létezik, ahogy a történetből sem igaz semmi – vagy ha mégis, az a véletlen műve. Egyébként pedig nem akart semmi rosszat, és sajnálja, ha megbántott valakit. A blog azóta nem elérhető.

Az mindenesetre kiderült, hogy MacMastert nagyon megviselte az ügy. Pontosan tudja, hogy pár embernek, akik közel kerültek a teremtményéhez és aggódtak érte, nagyon sokat ártott és „minden joguk megvan, hogy megverjék”. Elmondta: az egész egy ártatlan kísérletként indult. Afféle szakértője volt ő az arab világnak, ám amikor a saját identitásával szólalt meg a fórumokban, azonnal lehurrogták, ha árnyalni próbálta a képet, antiszemitának bélyegezték. Ezért találta ki Aminát, akinek a nevében bemutatkozott és elkezdte a szájába adni saját gondolatait – a közönség pedig imádta. MacMaster még vitázott is vele. Megalkotta élettörténetét, hátterét, kitalálta, hogy nézzen ki, egyszóval létrehozta a tökéletes nőt: az okos, izgalmas, öntudatos (csak sajnos leszbikus – hogy miért döntött így, nem derült ki) bloggerlányt. Talán még bele is szeretett.

Amina fokozatosan önálló életet kezdett élni – mesélte a teremtője. Egy idő után ha akarta volna, sem tudta volna leállítani, annyira kikívánkozott a mondanivaló. Párszor megpróbálta, de sosem bírta egy-két hétnél tovább. Amikor kialakultak az online kapcsolatai, barátokat, levelezőpartnereket szerzett, már nem volt visszaút. Kicsúszott a kezéből a történet – ahogy maga a valóság is. Az elrablás valószínűleg az utolsó kétségbeesett kísérlet volt arra, hogy leszámoljon agyszüleményével, ám az egész csak olaj volt a tűzre.

Tanulság? Nincs. A világ hiszékeny, szüksége van hősökre és megindító történetekre, de ezt eddig is tudtuk. MacMaster akár jót is tehetett volna a világgal, úgy, hogy még több reflektorfényt irányít az arab világban zajló krízisre, ám a fegyver visszafelé sült el. Az egész problémakört idézőjelbe tette, azokat pedig, akiknek fontos volt a blog, nem csak egy szakértői – egyébként nagyon színvonalas – orgánumtól fosztotta meg, hanem az illúzióiktól is.

Kapcsolódó cikkek:
Hozzászólások