Mi ez?

Se nem fiú, se nem lány

7880

Egyelőre nem merjük leírni, hogy trendről, divatról van szó, mégis: az elmúlt években több úgynevezett nemtelen gyereket is láttunk az újságokban. Nem arról van szó, hogy szegény kicsi nemi jellegek nélkül születik: ilyenkor a szülők döntenek úgy, hogy egyszerűen nem árulják el senkinek, fiuk van-e vagy lányuk – azaz, amíg nem látszik rajta, addig a kicsit nemtelenül kezeli mindenki, akivel csak érintkezik. Kénytelenek. A szülők pedig tudatosan járnak el így: mint mondják, nem akarnak semmilyen társadalmi szerepet ráerőltetni gyerekükre. A közfelháborodás természetesen borítékolható volt – mi igyekszünk inkább a felmerülő kérdésekre koncentrálni.

Na jó, de elég megkérdezni a nevét, nem? – adódik a jogos közbevetés. Nem: a szülők ravaszak, a legutóbbi, sajtó által felkapott esetben Stormnak (Vihar) hívták a kicsit. Most négy hónapos, pufók arcú, kék szemű, platinaszőke hajú, mosolygós baba. Egyébként nagyon szerencsés, szerető családba érkezett, bátyja is imádja. Őt egyébként Jazznek hívják, és hivatalosan fiú, bár egy róluk készült fotón éppenséggel meglibben egy fonott tincs is. Kathy és David Witterick, a harmincas éveik végén járó szülők barátai, ismerősei megszokták már, hogy hiába kérdezik, hogy kisfiú-e vagy kislány a baba, megérteni a helyzetet azonban egyiküknek sem sikerült. Az igazságot Jazzen és a szülőkön kívül csak Storm másik testvére, Kio (valószínűleg ő is fiú), a család egy közeli barátja és az a két nő tudja, akik világra segítették őt.

A Witterick-házaspár pedig azt nem érti, mire föl ez a sok kérdés. „Ha valaki tényleg érdekel, nem a lába közti dolgokról kezdesz kérdezősködni, nem?” – érvelnek. Amikor Storm megszületett, egy levélben értesítettek mindenkit a döntésről: nem árulják el a nemét. Ezzel tisztelegnek a szabadság előtt, ahelyett, hogy korlátoznák őt, mindezt egy olyan haladó szellemű világért, amely még az ő életében eljöhet. Ez a világ – ha ugyan létezhet egyáltalán – azonban még nincs sehol, legfeljebb Witterickék fejében. A negatív megjegyzések egy rövid, síri csönd után áramlani kezdtek. Voltak, akik a gyereket és testvéreit féltették, mondván, hogy életre szóló traumát okoznak nekik azzal, hogy kiteszik az óvodások és iskolatársak gúnyolódásának. Mások a szülőket vádolták azzal, hogy ráerőltetik ideológiai és politikai nézeteiket egy tehetetlen újszülöttre.

Kathy és David úgy gondolja, egy gyerek már egészen kicsi korától kezdve érett, felelős döntéseket hozhat saját sorsáról, nekik pedig biztosítaniuk kell a szabadságot, hogy megválassza, ki is akar lenni, társadalmi kötöttségektől, elvárásoktól függetlenül. A szülők mind ártanak a gyereküknek, amikor helyettük hoznak meg döntéseket – mondja az apa. Jazz és Kio másfél éves kora óta maga válogatja ruháit az üzletekben, függetlenül attól, hogy fiú- vagy lányosztályon járnak-e, és a hajviseletükért is ők felelnek. Jazznek például megtetszett egy pink kislányruha, megvették és azóta is imádja. Egyébként nem szereti, ha „lelányozzák”.

Ennek a nevelési módszernek (vagyis annak hiányának) egyébként egész kis tudománya van már. Diane Ehrensaft pszichológusnő a fő ideológusa ennek az irányzatnak. Ő azt vallja, a szülőknek támogatniuk kell a „nemileg kreatív” gyerekeket, azaz azokat, akik nem tudnak azonosulni saját született, illetve rájuk aggatott társadalmi nemükkel. Azokról van szó, akik úgy érzik, rossz testbe születtek, vagy éppen „hibridek”, azaz (lélekben) részben lányok, részben fiúk. Vannak, akik egyszerűen csak finoman elmossák a határokat, azaz határozottan fiúk vagy lányok, mégis van bennük valami az ellenkező nemből – társaik persze azonnal lebuzizzák őket, amint erre fény derül. Még Ehrensaftot is aggasztja azonban, amit Witterickék művelnek a gyerekeikkel. A teljes tagadással ugyanis nem a szabadságot növelik, hanem sötétben tartják őket; nem adják kezükbe a lehetőségeket, nem mutatják meg a mintákat. A kategóriák levetkőzése helyett új kategóriát teremtettek: a nemtelenségét, ez pedig jóvátehetetlenül kiközösítéshez vezethet. Érthető ezek után, hogy a család barátai, akiknek nem mondják el az igazságot, úgy érzik, szórakoznak velük.

Legutóbb 2009-ben lehetett hallani egy erre szinte mindenben hasonlító esetről, csak éppen Svédországban. Szintén nemzetközi dühkitöréshullám indult. Természetesen könnyű (és részben nyilván jogos) a szülőknek szegezni a kérdéseket és a vádakat, ám a média – amely a közhiedelemmel ellentétben még mindig inkább konzervatív és általában retteg attól, hogy a nemiséget és a szexet komolyan vegye – reakciója is ijesztő ezekben az ügyekben. A hírhedten jobbos Fox News teljesen kiborult, amikor meglátott egy konkurens csatornán egy kisfiút rózsaszín lábujjkörmökkel: szerintük itt bizony „transzszexuális propaganda” folyt. Hasonló közfelháborodás kísérte Shiloh Jolie-Pittet is, amikor a kislány – egyébként nagyszerűen összeállított – fiús szettben jelent meg. („Angelina fiút csinál kislányából!”)

Bármi is lesz az ügy vége, egy biztos: érdekes kísérlet lesz. Talán cinikus ilyet mondani, hiszen a tét mégiscsak egy gyerek szellemi és társadalmi épsége, ám Storm fejlődése tanulságos lesz azoknak, akik azon vitáznak, hogy a nem biológiai adottság vagy társadalmi konstrukció. Az utóbbi mellett érvelők állítják: egyáltalán nem biztos, hogy valaki fiú csak azért, mert péniszt hord a lába között. Még akkor sem, ha a többség azonosul a saját szervei által diktált követelményekkel.

Kapcsolódó cikkek:
Hozzászólások