Divat

Anyu, a stílusikon

7811

Őszintén, megnéztétek mostanában a szüleitek régi fotóit? Nem a családi képeket, amelyeket nektek és a rokonoknak mutogatnak, tehát amin a gyerekek fejlődése követhető a legkülönfélébb helyszíneken, (általában vállalhatatlan) ruhákban és kompozíciókban, hanem a saját fotóikat a saját életükről, arról, ami a megszületésetek előtt zajlott. Szeressük és tiszteljük akármennyire is a szülőket, legyünk velük a legnagyobb haverok, a legtöbbeknek, akikkel beszéltünk e tárgyban egyszerűen nem esett le, hogy anyunak és apunak bizony volt élete a pelenkacserék kora előtt is. Mármint persze tudunk róla – ők is iskolába jártak, esetleg valahol továbbtanultak, dolgozni kezdtek és így tovább –, de akkor sem egyszerű napirendre térni afölött, hogy egykor ők is csajoztak, pasiztak, züllöttek, aztán kijózanodtak, szexeltek és paráztak, mint mi. És közben nyilván iszonyatosan jól néztek ki.

Bár nem tudunk azonosulni a kényelmes, de leegyszerűsítő közhellyel, hogy régen minden jobb volt, bizony a napszítta, repedezett szélű fotókat nézve úgy tűnik, hogy az emberek legalábbis jobban néztek ki, mint ma. Lehettek anyuék trógerek, hippik, punkok, buzgó pártkatonák, ellenzéki szervezkedők vagy irodisták – a legtöbb jó ízléssel megáldott vintage-függő ölni tudna azokért a cuccokért, amelyek nekik természetesek voltak. Teljesen mindegy, hogy a dekadens nyugatról, vagy a keleti blokkról beszélünk. Hogy a jelenség globális, azt mi sem bizonyítja jobban, mint Piper Weiss új könyve, az Anyu, a stílusikon (My Mom: The Style Icon).

A kötet nem csak amatőr képekből áll az anyukák fiatalkoráról, a fotók mellé anekdotákat csatoltak, amelyek tartalmazzák az ominózus miniszoknya, cicanadrág, virágmintás ruha, vagy bőrdzseki történetét. Az anekdotákból pedig az előző pár generáció vázlatos divattörténelme is kibontakozik, nem csak szórakoztató tehát, hanem kordokumentum-értékű mű is. Weiss természetesen saját anyukája terméséből indult ki, miután egyszer csak elkezdte érdekelni a fényképesdoboz ezen szekciója is – addig ugyanis enyhén narcisztikus módon csak azokat nézegette, amin ő is rajta van. Ez pedig új szintre vitte kapcsolatukat, olyan dolgokról kezdtek beszélgetni, amelyekről addig sosem. Az öltözködés az egyensúlyról szól. Nem a ruhákról, illetve nem a ruhaválasztásról és -vásárlásról, hanem arról, hogy tényleg birtokba vedd őket – mondotta a bölcs anyuka.

A szerzőt megdöbbentette, mekkora mozgalom indult be, miután kihirdette, milyen könyvet tervez. A világ szinte minden országából ömlöttek a fotók és a történetek, az összkép pedig lenyűgöző volt. Szinte minden anyuka tündökölt tizenöt és harminc között, még azok is megtalálták a saját önazonos stílusukat, akik nem voltak kifejezetten elegánsak. Sokkal jobban átjött a személyiségük, mint a mai fiatalok szettjeiből, valahogy különlegesebbek voltak – mondja Piper. Muszáj is volt: se mobiltelefon, se Photoshop, a fotósok (na jó: a pasik) csak akkor kattintottak tehát, ha tényleg érdemes volt megörökíteni a látványt.

Magyarországon az egész már csak azért is izgalmas, mert szüleink feltételezhetően nem voltak kevésbé hiúk, mint mi magunk, csak éppen az egyenboltok egyenválasztékából kellett összeállítaniuk az egyedi szetteket. Hogy ez mennyire volt sikeres, arról mindenki meggyőződhet, ha az eldugott családi fotókon kívül a Fortepan zseniálisan összeállított archívumát böngészgeti.

A kérdés már csak az, a mi gyerekeink milyen képeket nézegetnek majd rólunk és mit gondolnak majd a stílusunkról. Már ha akkor még lesz Facebook.

A képek forrása: fortepan.hu

Kapcsolódó cikkek:
Hozzászólások