Közösség

A könyvtár halott?

7812

Ismerünk olyat, aki tíz évig járt egyetemre és voltak pillanatok, amikor legszívesebben eldózerolta volna a kampuszt és sóval hintette volna be a helyét, eszébe sem jutott, hogy a könyvtárba járásból elege legyen. A legtöbben egészen romantikus képzeteket őrzünk ezen intézménnyel kapcsolatban: a könyvtár „a tudás háza”, a művelődés tere és persze a közösségi pillanatoké, a kedves nénikről, a sok kézen keresztülment könyvekről nem is beszélve. Kérőlappal sorban állni, majd fél szemmel lesni a raktári pultot, hátha megjött az újrakötött, sárgás-szürkés szélű kötet – mindez ugyancsak lélekemelő azoknak, akik tényleg kötődnek a könyvárukhoz. Vagy a könyvtárakhoz általában. Csak éppen nem mindenki van ezzel így.

Sorra érkeznek a hírek megrövidített, vagy éppen megszüntetett büdzsékről. Érdekes, de valahol érthető módon a helyzet a gazdaságilag fejlettebb Nyugaton a legsúlyosabb: Angliában kész tüntetéssorozatot indított el az a kormánydöntés, amellyel négyszáz helyi közkönyvtárat zártak volna be egy lendületből. Amerikában pedig Jerry Brown kormányzó jelentette be idén, hogy az összes állami támogatást megvonja a kaliforniai könyvtáraktól, azaz a városokon múlik, fent tudják-e tartani az intézményeket (bővítésről így persze aligha lehet majd szó), vagy elviszik a bezárással járó balhét.

Az ok minden esetben egyszerű: a könyvtár mint intézmény elavult. Az illetékes döntéshozók következetesen arra hivatkoznak, hogy a Google korában egyszerűen fölösleges, hogy kézbe vehető könyvekkel teli épületeket tartsunk fenn arra a célra, hogy az emberek olvashassák őket. Tegyük félre tehát a romantikus elképzeléseket a könyvtárba járásról és ragaszkodjunk a realitásokhoz: ma már elég, ha az emberiség által felhalmozott több millió kötetet mindenki által elérhető szervereken (azaz divatos szóval: felhőben) tároljuk. A szövegek és képek így nem rongálódnak és persze takarítani sem kell a büfében.

Miért kell tehát a könyvtárnak egy helynek lennie? Lépjünk is túl gyorsan a nyilvánvaló ellenérveken, miszerint nincs mindenkinek pénze e-olvasóra, vagy tabletre, annyira nincs, hogy sokak számára az internethasználat egyetlen tere éppen a közkönyvtárak megfelelő terme; ha valaki nem hiszi, tegyen egy kört a központi Szabó Ervin Könyvtár második emeletén kora este. Nyugdíjas nénik, tanítónők, vékony pénztárcájú egyetemisták; az intézménynek megvan a saját hajléktalanja is, akit általában ott lehet megtalálni. (Csak a cipőjén és a gigantikus zacskóin látszik, mi az ábra, és kiderül persze a sztorikból is, amiket mesél, gyakran félkörben ülnek körülötte az emberek.)

A helyzet az, hogy egy könyvtár nem csak szkennelhető, digitalizálható dokumentumokat gyűjt, hanem relikviákat is. A legkomolyabb gyűjteménye talán a New York-i híres „oroszlános” könyvtárnak van; itt megtalálható Gutenberg Bibliájának egyik eredeti példánya, a Függetlenségi Nyilatkozat, amelyet Jefferson a saját kezével másolt, vagy a Lear király első kiadása. Az írók személyes holmijait is megtaláljuk, például Jack Kerouac cigipapírját, harmonikáját és nyugtatókkal teli dobozát, amelyre ráadásul jegyzeteket is firkált. Erre persze bárki mondhatja, hogy ugyan már, valamilyen formában ezek is digitalizálhatók, de hát a tárgyak körüli kultuszereje közismert – mi is írtunk róla nemrég.

Vannak könyvek – gigantikus albumok, kódexek, műalkotásnak is beillő kiadványok –, amelyeket egyszerűen élőben, a saját kezünkben tartva kell látni, hogy felismerjük jelentőségét, átérezzük az írói-szerkesztői-grafikusi-fotográfusi teljesítményt. Ahogy az alkotók azt elképzelték. Ha már New York: megtaláljuk itt a Mi a teendő, ha letartóztatnak? című melegjogi kiadványt a hatvanas évek végéről, vagy egy antifasiszta propagandacsomagot ’39-ből, amelyhez paradicsommagokat és teafiltereket mellékeltek. És természetesen ellátogathatunk a sötét oldalra is, megnézhetjük például, hogy nézett ki ugyanezen korban egy antiszemita szellemiségre nevelő illusztrált mesekönyv.

Természetesen ez mind csak egy (kisebb) érv a sok közül a könyvtárak mellett. A legfontosabb a már említett közösségi funkció: az emberek egyszerűen azért járnak könyvtárba, hogy a többi ember között legyenek. Fiatalok mobilnettel felszerelt laptopokkal érkeznek, hogy azzal foglalkozzanak, amivel otthon, vagy bárhol máshol is foglalkozhatnának. Sokkal jobban megy a tanulás egy horrorisztikusnak vélt tárgyra, ha például beülünk az orvostanhallgatók közé, akik aztán tényleg horrorisztikus tananyaggal küzdenek. Beszélni sem kell velük, elég, ha ott vagyunk.

És különben is: ki nem ismerkedett még könyvtárban?

Kapcsolódó cikkek:
Hozzászólások