Mi ez?

Ki, kivel, hányszor?!

7770

Mióta filmművészet létezik, szerelmi háromszögről szóló filmek is léteznek. Hogyne léteznének, amikor az írókat is foglalkoztatja az örök emberi gyarlóság megdönthetetlen bizonyítéka: az, hogy mintha mindig direkt rosszul választanánk ki, akibe szerelmesek vagyunk. A téma sosem megy ki a divatból, szerelem és ennek megfelelően szerelmi háromszög mindig is volt, mióta csak lejöttünk a fáról, és lesz is, ez ellen sem a globalizáció, sem az internet nem tehet semmit. Változást legfeljebb az jelent, hogy ma már nem naiv, hányattatott sorsú szerelmesekről beszélünk, akiket elválasztanak a társadalmi-földrajzi korlátok, így könnyebb dolga van az idillt megbolygató harmadiknak: az írók, rendezők lemerészkedhetnek az emberi lélek sötét, eldugott, perverz vágyakat őrző bugyraiba is.

A hosszú múlthoz képest érdekes, hogy tulajdonképpen azt sem tudjuk, mi az a szerelmi háromszög. Mindenki szerelmes mindenkibe? Egyvalaki szerelmes kétfelé? Fiú szerelmes a lányba, lány szerelmes egy másik fiúba? A háromszöghöz, ugye arra lenne szükség, hogy a másik fiú pedig beleszeressen az első fiúba – szó se róla, erre is volt már példa. Megcsalás kell hozzá, vagy elég a vágyakozás?  Mindenképpen meg kell halni valakinek a végén? Mr. Darcy kora lejárt, de ezekre a kérdésekre még mindig nem tudjuk a választ. Talán nem is kell; elég, ha végignézzük az utóbbi évek filmjeinek legdurvább és legemlékezetesebb háromszögeit.

Leszbi vagy biszex? – Chloe

Atom Egoyan most bemutatott filmje, a cikk apropója, egyben mindent elmond arról, hogyan kell 2011-ben szerelmi háromszöget ábrázolni. Az egyiptomi származású, kanadai filmes az emberi lélek sötét oldalának nagy ismerője, filmjeiben bizarr, tragikus helyzetekbe keveredett szereplők küzdenek azért, hogy feldolgozzák az eseményeket, amelyek aztán persze rendre kicsúsznak a kezükből. Így van ez a Chloéban is, amelyben a feszült, gyanakvó nőgyógyász (Julianne Moore) felbérel egy call-girlt, hogy környékezze meg férjét és derítse ki, tényleg félrekefél-e. Az érzelmileg elhanyagolt, zavart Chloe látszólag túl lelkes: fogja magát és lefekszik a férfivel – legalábbis részletesen elmeséli. A feleség alaposan meglepi magát azzal, hogy ahelyett, hogy dühös lenne, inkább felizgul. A spontán aktus után azonban Chloe levakarhatatlanná válik. Hogy végül is ki, kitől, mit akar és ki, kit és hogyan öl meg, azt természetesen nem lőjük le.

Romantikus perverzió – A zongoralecke

Nem tudjuk, hogy Jane Campion filmje inkább gyönyörű-e, mint bizarr, de nem is érdekes: a lényeg, hogy mindkettő. A néma Holly Hunter és elkényeztetett, hisztis kislánya az esős-saras Új-Zélandra érkeznek érdekházasság céljából. Az egyébként sem alakuló románcba végülis a félig barbár, írástudatlan Harvey Keitel kavar be, aki a maga hátborzongató módján udvarolni kezd a zongorájától menthetetlenül függő nőnek. (A filmzene remekmű!) A kukkolás, a bizarr szerepjátékok, a szexuális alkudozás perverz ugyan, de őszinte és megható, csak persze nem fér bele a jó szándékú, bár korlátolt földesúr (Sam Neill) világképébe. Elő is kerül a puska. Később pedig egy balta.

„Megdugnád, igaz?” - Keserű Méz

A borító és az első félóra alapján romantikus dráma, összességében azonban kíméletlen lélektani horror ijesztően meggyőző szereplőkkel. Ha valaki ismeri Roman Polanskit, az ő nevével nagyjából elárultunk mindent. Hugh Grant, a fantáziátlan, gyáva, angol középosztálybeli férfi házasságmentő hajóútra indul, ám az óceánjárón megtetszik neki egy kiégett, de még mindig vad francia szépség. A lány férje, a tolószékhez kötözött író (Peter Coyote) felajánlja, hogy összehozza őket, ha cserébe meghallgatja perverz történetüket, több ülésben. Ehhez persze az elhanyagolt feleségnek (Kristin Scott Thomas) is lesz pár szava. A Keserű méz jelenetről jelenetre izgalmasabb és nyomasztóbb, a végén már nem tudunk semmit: az a jó, ha kegyesen hazudunk még önmagunknak is, vagy a brutális őszinteség a célravezető? Vér természetesen itt is folyik.

Ennek aztán sok értelme volt - Vicky, Christina, Barcelona

Woody Allen kíméletlen szatíráját valamiért bájos és romantikus filmként könyvelték el a nézők, ami persze első ránézésre stimmel is: nyár, napsütés, Spanyolország, Scarlett Johansson, Javier Bardem. Szinte már túl negédes az egész a szájbarágós narrációtól és a színes, meleg képektől, pedig Allen mester egyik legjobb (kései) filmjében cinikus képet fest a „jó dolgukban már azt sem tudják, mit csináljanak” amerikaiak és a „temperamentumos” spanyolok körül derengő sztereotípiákról. Christina próbálja megélni a szabadságot, de azon kívül, hogy édeshármasba bonyolódik egy extrovertált művésszel és „szenvedélyes” (valójában kezelhetetlenül hisztis és labilis) nőjével, nem igazán tudja, hogyan is fogjon hozzá. Miközben azok ketten szépen megölik egymást (majdnem szó szerint), a két barátnő, Christina és Vicky szépen visszajut oda, ahonnan elindultak, és ahonnan eredetileg szabadulni próbáltak.

Vissza az anyaméhbe - Diploma előtt

Minden modernkori szerelmi háromszög eredője ez az időtlen klasszikus a még nyikhaj, de már zseniális Dustin Hoffmannal, aki úgy fedezi fel saját szexualitását, hogy enged Robinson asszony, a filmtörténet első MILF-je, csábításának. A dolgok akkor durvulnak el, amikor két légyott (elegánsabb nemzetközi nevén: booty call) között beleszeret a lányába. Az anya azonban nem engedné a fiút, aki, hogy elébe menjen a bosszúnak, kitálal a lánynak. Képzelhetitek. Ez a film első fele egyébként. A második is hasonlóan eseménydús, ám az igazi bonyodalmak alighanem a talányos befejezés után kezdődnek.

Kapcsolódó cikkek:
Hozzászólások