Test

A gazdagság (testi) tünetei

7663

„Oh, azok a gömbölyded vállak, huppanós ívek! Oh, azok a finom, hastáji domborulatok, az a puha combbelső!” – valami ilyesmi járhatott Rubens fejében, amikor nőket festett. Na jó, természetesen fogalmunk nincs, mit gondolt a festő, az általa vászonra álmodott alakok viszont egyértelműen rámutatnak egy dologra: a kövérség és a gazdagság közötti összefüggésre. Ami a 16-17. században egyértelmű volt, az ma talán nem olyan biztos, de a jólétnek mindig is voltak testi tünetei a szakálltól a diabéteszig.

A szakáll a legtöbb korban és kultúrában pozitív jelentéstartalmat hordozott: a szakállas férfira tisztelettel tekintettek, tesztoszterontól duzzadó, muszkliktól dagadó, szellemileg erős férfiállatot képzeltek a szőrzet mögé, sőt az észak-afrikai araboknál a hosszú szakáll a dicsőség és a gazdagság jele is volt. Voltak olyan korok, amikor kizárólag az uralkodó osztály férfi tagjainak engedték meg a szakállviselést, másoknak csupaszra kellett borotválniuk az arcukat. I. Péter orosz cár odáig ment, hogy nemcsak megtiltotta a szakáll viselését, hanem bevezette a szakálladót is: 50 rubelt fizetett az, aki nem volt hajlandó levágatni az arcszőrzetét. Igaz, neki ezzel az volt a célja, hogy ily módon is reformálja az országot. Azt akarta, hogy a népe felvegye az épp szakállnélküliség korszakába lépő nyugatiak szokásait. VIII. Henrik szakálladója ennél lényegesen öncélúbb volt: az egoista uralkodó maga akarta eldönteni, kinek engedélyezi, hogy hozzá hasonló arcszőrzettel rendelkezzen.

A gazdagság - és ezáltal a hatalom - sokkal közismertebb testi tünete a kövérség. A magyarázat egyszerű: régebben a zsíros-húsos ételek csak a tehetősek terülj-terülj asztalán kaptak helyet rendszeresen. Éppen ezért, aki jól és sokat evett, viszont más dolga sem volt, mint naponta többször átöltözni, sétálgatni a parkban, és a legnagyobb erőkifejtést önmaga legyezése vagy a dámatáblán a korongok tologatása jelentette, azon bizony hamar meglátszódott a jólét. A természeti vagy primitívebb népeknél a mai napig a jólét fokmérője a zsíros fenék vagy a has.

Csak a 20. század elején változott meg a helyzet. Ekkor ugyanis egyre több ember számára lett elérhető a rendszeres táplálék. Azok is könnyebben jutottak megfelelő mennyiségű ételhez, akik korábban nem. A bőséges lakomák már nem a legfelsőbb társadalmi osztályt, hanem az alsóbb rétegeket, a paraszti kultúrát jellemzik – gondoljunk csak a mai disznótorokra. A gazdag és művelt rétegből kerültek ki az első, alakjukért – és nem vallási önmegtartóztatásból – fogyókúrázó emberek. A gazdagság fokmérője az utóbbi évtizedekben tehát a vékony alkat lett.

Ennyire nem egyértelmű a kép ma. Tény, hogy a világ nagy részén a magukra kevésbé figyelő, nem elég tudatosan élő emberek a túlfogyasztás áldozataivá válnak. Korábban a táplálékhiány okozta betegségeket felváltották a túlzott fogyasztás okozta bajok. Megdöbbentő a helyzet az arab országokban, ahol úgy tűnik, a gazdagság fokmérője egyre inkább a diabétesz. Ezekben az országokban 26,6 millióan szenvednek cukorbetegségben, ami elrettentően nagy szám, hiszen az ezekben az országokban élők 25-30 százalékáról beszélünk, ami a becslések szerint 2030-ra megduplázódik. Az arab országok világviszonylatban is az elsők között vannak: az Egyesül Arab Emírségek vezeti a listát, ezt követi a Csendes-óceán nyugati részén fekvő Nauru szigetállam, majd sorban Szaúd-Arábia, Bahrain, Kuvait, Omán, Tonga, Mauritius és Egyiptom. Az itt élők legtöbbje olyan szívbetegségekben hal meg, amelyek egyértelműen a diabéteszre vezethetők vissza. Amíg a nyugati országokban főleg a szegényebbek népbetegségének számít a cukorbetegség, addig az arab világban egyértelműen a gazdagok betegsége. Az elmúlt két generáció alatt radikálisan változott az életmód: az emberek nagy része szellemi munkát végez, a fizikai munkát vendégmunkásokkal végeztetik. A túl kevés mozgás és a túl sok étel fogyasztása pedig a diabétesz tökéletes melegágya. A legszomorúbb az egészben, hogy az érintettek általában egészségesnek találják magukat, és nem látják az összefüggést az elhízás és a cukorbetegség, a szívinfarktus, a megvakulás és az amputáció között.

A kép egyértelmű: a lónak mindig a túlsó oldalán landolunk, de csak és kizárólag rajtunk múlik, hogy képesek leszünk-e nyeregbe kerülni és ott maradni.

Kapcsolódó cikkek:
Hozzászólások