Mi ez?

A csokoholisták Mekkája

7661

Csokoládémúzeum a világ számos pontján van, többek között Budapesten is, de a tapasztalt csokoholisták egybehangzóan állítják, hogy mind közül a legjobb a Kölnben található háromemeletes komplexum. A Rajna-parton álló, hajóformájú építményben székelő intézmény az ízlelőbimbókat és az információéhséget is ugyanolyan színvonalon elégíti ki: bűnös élvezetekbe merülhetünk, miközben mindent megtudhatunk vágyunk tárgyáról. Mi kell még a gyarló csokifüggőnek?

A múzeum ötlete Hans Imhoff fejéből pattant ki, aki akkoriban a Stollwerck cég elnöke volt. Az elgondolást tettek követték, és 1993-ban megnyílt a csokoládémúzeum. Nem meglepő, hogy épp Kölnben és épp a Stollwerck háza táján történt mindez, hiszen Németország legrégibb csokigyáráról van szó, amit 1839-ben alapított Franz Stollwerck, és a székhelye mind a mai napig Kölnben van. Az ötlet olyan életképesnek bizonyult, hogy rövidesen Európa egyik leglátogatottabb múzeumává vált a négyezer négyzetméteres komplexum, és függetlenedett a Stollwercktől, így ma már önálló intézményként működik.

Az ide betévedő vagy épp célirányosan érkező látogató mindent megtudhat a csokoládéról és még annál is többet. A termekben barangolva feltárul ennek a kedvelt édességnek a története a kezdetektől napjainkig, megtudhatjuk, hogyan termesztik a kakaóbabot, és arról is első kézből szerezhetünk információkat, hogy miként lesz a csokimasszából táblás finomság, bonbon, vagy épp ünnepi csokifigura. Az élmény olyannyira komplex, hogy nemcsak a csokoládé pozitív élettani hatásait ismerhetjük meg (elméletben és gyakorlatban egyaránt), hanem azokat a termékeket is, amiket a kozmetikai ipar készít kakaóból.   Mindezt bámulatos infrastruktúra biztosítja.

Ott van mindjárt a Carl von Linné által theobromának, vagyis isteni eledelnek keresztelt kakaóbab, amit nemcsak ábrákon és  üvegvitrinekben csodálhat meg a látogató, hanem erre a célra kialakított, speciális klímájú helyiségekben természetes élőhelyébe is bepillantást nyer. Ugyanígy a csokigyártás folyamatát is testközelből ismerheti meg az érdeklődő, ugyanis a múzeumban egy komplett gyártósor üzemel tisztán demonstratív célzattal. Persze úgy igazán hiteles az élmény, ha a végeredménnyel is megcsiklandozhatja az ízlelőbimbóit a lelkes csokoholista, és a múzeum üzemeltetői tudják is a kötelességüket: hatalmas csokiszökőkút várja a kiéhezett tömegeket, hogy a belőle bugyogó jóféle csokoládéba márthassák az előzőleg zsákmányolt ostyadarabkákat. Kétségtelenül ez a múzeum legnépszerűbb attrakciója, ugyanis állandóan hosszú sor kígyózik a környékén, és külön rendfenntartó erőket kellett szerződtetni, akik visszaterelik a valóság talajára a transzba esett és emiatt előretolakodó csokimánokat. Mondanom sem kell, hogy az egész létesítményt belengi a megnyugtató és mindenképpen addiktív csokoládéillat, így a kontrollvesztés szinte garantált.

Persze kedvenc csemegéje történetéről is megtudhat minden apró részletet a rajongó, kezdve az Amazonas-vidéki gyökerektől napjaink fair trade törekvéseiig. Kiderül például, hogy az, amit ma csokoládén értünk, meglehetősen késői fejlemény, és köszönőviszonyban sincs azzal a hideg, keserű és csípős főzettel, amit őshazájában tekintettek csokoládénak, pontosabban xocolatlnak, vagyis keserű víznek. Kolumbusz állítólag nem volt elragadtatva tőle, Cortezra viszont nagy hatással volt a különleges ital, ugyanis 1519-ben ezt jegyezte be naplójába: „Eme folyadékból egy kehelynyi a férfit képessé teszi arra, hogy egész nap evés nélkül gyalogoljon.” Nem ő volt azonban az egyetlen európai rajongója. XIV. Lajos francia király, Mária Terézia, Napóleon, Casanova és Goethe is nagy élvezettel szürcsölgette a forró csokoládét.

Azért az elterjedéséhez kellett némi idő. Az első hivatalos kakaóbab-szállítmány 1585-ben érkezett meg Spanyolországba. Arisztokrata körökben gyorsan népszerűvé vált az új ital, amit ekkor még az eredeti recept szerint készítettek, megbolondították azonban néhány új fűszerrel, többek között szerecsendióval, fahéjjal és gyömbérrel, majd idővel nádcukorral édesítették. A 17. században élelmes kereskedőknek köszönhetően Itáliában és Franciaországban is elterjedt, és innentől kezdve nem volt megállás, a század végére egész Európában ismertté vált.  Egyes országokban friss csokoládét kínáló ivók jöttek létre. Olyannyira elterjedt a fogyasztása, hogy szebbnél szebb készletek készültek porcelánból és ezüstből, hogy a rajongók méltó módon fogyaszthassák az italt. Ezekből egy igen látványos gyűjtemény tekinthető meg a kölni múzeumban is.

Ekkor még meglehetősen drága mulatság volt a csokoládé, így csak a tehetős rétegek engedhették meg maguknak, és a kezdetleges technológia miatt kizárólag folyékony halmazállapotban. Megkezdődött azonban a kísérletezés, hogy tabletta vagy tábla formában hozzák forgalomba, hogy kevésbé körülményes legyen a szállítása és a fogyasztása. Sikerült is előállítani táblás csokoládét, de a 18. századig csak patikában lehetett kapni és hangulatjavítóként, illetve a legyengült szervezet gyógyszereként árulták. Fordulópontot a 19. század eleje hozott, mégpedig a holland Van Houten személyében, aki kidolgozta, miként lehet elválasztani a kakaóvajat a szilárd részektől, és megszületett a ma ismert étcsokoládé. Ennek és a gyártási folyamat fejlődésének köszönhetően a 19. század végére a csokoládé már nemcsak a tehetős rétegek luxuscikke volt, hanem széles körben elterjedt csemege. A következő állomás Svájchoz kötődik, ugyanis itt sikerült házasítani a tejet a kakaóporral, és megszületett a tejcsokoládé, amivel Svájc igazi csokoládé-nagyhatalommá vált.

Persze nemcsak a gyártás izgalmas, hanem az árusítás és a reklámozás is. A csokoládémúzeum bőséges gyűjteménnyel rendelkezik korabeli reklámokból és hirdetésekből, így remekül figyelemmel lehet követni, miként igyekeztek a gyártók megkedveltetni portékájukat a néppel. Ezen a téren Ludwig Stollwerck töltött be úttörő szerepet, ugyanis a kiéleződött konkurenciaharcnak köszönhetően kis színes képekkel díszítette a csokipapírokat, hogy így tegye vonzóbbá a vásárlók számára, és ezzel megalkotta a csokoládé ma ismert küllemét. A másik korszakalkotó újítása a csokoládéautomata volt. Aki azt hiszi, hogy ez az utóbbi évtizedek találmánya, az nagyon téved, ugyanis az első ilyen gépeket 1885-ben állították fel és rémisztő tempóban szaporodtak a világ legkülönbözőbb nagyvárosaiban. A múzeum legizgalmasabb tételeit jelentik ezek a korabeli, míves masinák.

Aki pedig megéhezett a csokitúra közepette – márpedig a többség így van ezzel –, azt várja a múzeum századelős hangulatot idéző boltja, ahol kedvére válogathat a megfáradt csokimán a legjobb és legkülönlegesebb csokoládék közül. És ha ez nem lenne elég, betérhet a büfébe is, ahol mi mással várnák, mint csokoládés finomságokkal. Lehet például chili con carnét rendelni reszelt csokoládéval megszórva, hogy még véletlenül se feledkezzen meg a fogyasztó kedvenc csemegéje őshazájáról.

Kapcsolódó cikkek:
Hozzászólások