Divat

A hulladék nem divat

7650

A szabás kicsit olyan, mint a pogácsa- vagy a linzerszaggatás. A kiterített anyagból úgy próbálják kiszabni az alkatrészeket, hogy a lehető legkevesebb hulladék maradjon. Főleg akkor, ha az alapanyagba nem éppen a legolcsóbb hozzávalókat szőtték vagy keverték. A hobbiszakács és a tervező is akkor a legboldogabb, ha minél többet hoz ki egy adott mennyiségből. Legalábbis a régiek még így tanították a ruhaipari iskolában. Éppen ezért megdöbbentő, amit olvastam: manapság a szabás során az alapanyag 20 százaléka a kukában landol. Vannak viszont olyan tervezők, akik felismerték a pazarlást és fellépnek a pocsékolás ellen. Ők a zero waste, azaz nulla szabászati hulladék nélkül dolgozó dizájnerek.

Hogy miért alakult ki a bevezetőben említett 20 százalékos maradék, annak több oka is lehet. A hónapról hónapra újabb és újabb kollekciókkal előrukkoló divatgyárak talán kevesebb figyelmet és időt fordítanak arra, hogy az alapanyag minden négyzetcentiméterét kihasználják. Így is potom pénzért szerzik be az anyagot, olcsón dolgoztatnak, viszont rengeteg ruhát adnak el világszerte. A mostanában divatos kacifántos szabások sem kedveznek a gazdaságos szabásnak, és sokkal több hulladék keletkezik. Válaszul erre a pazarló divatteremtésre született a zero waste szabászat, amely egyelőre még csak kezdeti stádiumban van, és teljesen más szemlélettel bír, mint a hagyományos ruhatervezés.

Mark Liu egy szerényebb kreálmánya és Barbara Soepboer origami szoknyája

A londoni Mark Liu az egyike azoknak a tervezőknek, akik szem előtt tartják, hogy minél kevesebb szabászati maradékkal dolgozzanak. Különleges szabászati technikát alkalmaz: a ruha alkatrészeit cakkosan szabja ki, úgy néznek ki, mint a génmanipulálás következtében burjánzásnak indult kirakók. A ruharészeket természetesen úgy illeszti össze, hogy az elkészült ruha nem lesz lyukas, a cakkok viszont különleges mintát hoznak létre a ruha felületén. A trendek egyre szédítőbb váltakozása ellen kampányol ruháival Barbara Soepboer holland tervezőnő is, aki anyagnégyzetekből készít színpompás kreációkat. Az így felépített ruhák és szoknyák szabásakor nem képződik hulladékanyag.

 

Julian And és ruhája, valamint Székely Anna munkái

Filmrendezőként is jegyzik Julian Roberts divattervezőt, aki az úgynevezett subtraction szabászat, a sub-cut kitalálója. A Super Super Magazine egykori kreatív igazgatóját Julian And néven ismerik a divatszakmában. A sub-cut módszerét a zen buddhizmus egyik alapfilozófiája, a tökéletes üresség inspirálta. Elmondása szerint a célja nem az, hogy ruhákat tervezzen, hanem ennél sokkal több. A tervezés középpontjában az anyag tökéletes üressége áll, amelyet később a test tölt ki. Roberts nem szabja az anyagot, hanem lyukak és bevágások segítségével formázza. Kreálmányai tógákra, ponchókra emlékeztetnek, és értelemszerűen elkészítésükkor nem képződik melléktermék. A tervező egyébként marketingtevékenységének és számos workshopjának köszönhetően számtalan támogatót szerzett, akik követik a módszerét.

Hasonló módszerrel dolgozó hazai tervező után kutatva a 2009-ben a MOME-n diplomázott Székely Anna munkáira bukkantunk rá. Ő ugyan nem állítja, hogy nem termel szabászati hulladékot, de a szabásvonal nélküli, fémelemekkel és drótokkal személyre szabható ruhákra ránézve van egy ilyen sejtésünk.

 

Hogy mennyire terjedhet el ez a ruhakészítési módszer, az kérdés. Ami ellen a szabászati hulladék nélkül dolgozó tervezők harcolnak, annak évszázados hagyományai vannak. A szabott ruha és a legalapvetőbb szabásvonalak a 12. században alakultak ki, így valószínűleg nem lesz egyik napról a másikra bevett ezekkel a módszerekkel dolgozni. A másik nagy akadályt nem is a konzervatív hozzáállás, hanem a technikai háttér jelenti. Ahhoz ugyanis, hogy 34-estől 46-os méretig elérhetőek legyenek az újfajta technológiával készült ruhák, különböző szélességű anyagokat kell leszőniük. Most ugyanis a legtöbb anyagot ugyanolyan szélesre gyártják, és ebből szabják ki az összes méretet. Addig, amíg az anyagok nem lesznek elérhetők a konfekcióméretnek megfelelő szélességben, addig csak néhány méretet tudnak kielégíteni az újhullámos tervezők. A megoldás az lenne, ha a textilgyárak képesek lennének dinamikus szélességű anyagok előállítására, ehhez viszont olyan technikai átalakításra van szükség, amelynek felbecsülhetetlenek a költségei.

Valami azonban elkezdődött. Ha nem is a megvalósításban, de a szemléletben mindenképp. A haladó divatiskolákban már azt tanítják, hogy a ruhákra ne csak mint végtermékre tekintsenek, amelyet a következő szezonban a kukába lehet dobni. A ruha legyen érték. Legyen hosszú, de legalábbis hosszabb távú befektetés.

Forrás: Zeit Online

Kapcsolódó cikkek:
Hozzászólások