Közösség

Topogunk, gecó?

7643

A ’topogunk, gecó?’ formula nem más, mint a ’szabad egy táncra, hölgyem?’ gumicsizmás verziója. Nem tudni, valóban elhangzott-e, vagy csak városi (bocsánat, falusi) legenda, annyi biztos, hogy korunk szimbolikus mondatának tekinthető, hiszen mint ilyen jól szemlélteti a helyzetet: az udvarlás kezd kimenni a divatból, vagy legalábbis alapjaiban rendeződik át. Persze itt is, mint az élet minden területén, nagyszerűen működik a természetes szelekció, hiszen aki erre a felkérésre igent mond, meg is érdemli a gecó titulust, és minden egyebet is, ami ezzel jár.

Azt hiszem, senkinek nem mondok újat azzal, hogy az udvarlás alapvetően evolúciós szükségszerűség. Ha körbetekintünk, szinte minden állatfajnál találunk olyan viselkedésformákat, amiknek az a célja, hogy a hímnemű egyedek felhívják magukra a nőneműek figyelmét, és bizonyítsák, hogy náluk alkalmasabb szexuális partner a világon nincs. Nem csapnak hát bele a lecsóba, hanem meghatározott koreográfia szerint közelednek egymáshoz: van, ahol élelmet hordanak a nősténynek, máshol fészket építenek, és olyan is van, ahol egyszerűen csak fizikai erődemonstrálás történik – számos variáció lehetséges, a cél azonban közös.

Nálunk sincs ez másképp. A nőknek párválasztás alkalmával két szempont igazán fontos: megfelelő génállománnyal rendelkezik-e a jövendőbeli partner, illetve hajlandó-e közreműködni a leendő utódok felnevelésében. Az udvarlás ilyen értelemben nem más, mint a génállomány és az erőforrások demonstrálása, afféle pr-tevékenység tehát. A magunk mögött hagyott évezredek során persze mindkét nem kifejlesztette a maga stratégiáit: a nők hihetetlenül érzékeny radarral rendelkeznek, hogy felmérjék a jelentkezők paramétereit, a férfiak pedig a gének és erőforrások demonstrálásában, sőt felnagyításában érdekeltek. Lehetőségeikhez és képességeikhez mérten virággal, csokoládéval, romantikus vacsorával és egyéb ajándékokkal, adott esetben számítógép-javítással, ütvefúrással, bútortologatással, romantikus sétával, illetve ezek tetszőleges kombinációjával bizonyítják, hogy a nő velük jár a legjobban. Mindeközben pedig a nő figyel, mérlegel és provokál. Provokálja a további erődemonstrálást, ösztönösen és finoman érzékeltetve, hogy a szexnek bizony feltételei vannak. Ez az ősi koreográfia remekül működött eddig, a ’topogunk, gecó?’, a ’kő kóla?’ és hasonló ismerkedési formulák azonban arra engednek következtetni, hogy a férfiak nem érzik szükségét az erődemonstrálásnak, az erre vevő nők pedig nem kíváncsiak a jelentkező génjeire és erőforrásaira, ahogy a szexet sem kötik különösebb feltételekhez.

Az okokat keresve az első lehetséges magyarázat, hogy az esetek többségében nem a csúcsértelmiségiek teremtenek kapcsolatot ilyen módon. Könnyen elintézhetjük hát annyival, hogy egyszerűen túl ostobák a romantikus gesztusokhoz és a kifinomult udvarlási módszerekhez. A helyzet azonban nem ennyire egyszerű, hiszen korábban sem kötődött intelligenciához ez a viselkedés, a társadalom legkülönbözőbb rétegeiben működött a széptevés, ahogy működik ma is, még ha kevésbé általános is.

A másik lehetséges magyarázat, hogy napjainkban alaposan összekuszálódtak a nemi szerepek, így az udvarlás módja, illetve funkciója is finoman szólva kérdésessé vált. Elég csak arra gondolni, hogy egy erotikus kaland ma már távolról sem jelent akkora kockázatot, mint eleink idejében. Egyrészt a fogamzásgátlásnak köszönhetően a szex nem jár feltétlenül gyermeknemzéssel, másrészt pedig, ha mégis utód lenne a végeredmény, szükség esetén az anya is fel tudja nevelni önerőből. Ha ebből indulunk ki, az udvarlásra inkább formális gesztusként kell tekinteni, aminek eredeti funkciója és célja ma már kevésbé fontos.

Elvárjuk és gyakoroljuk, mert egy bimbózó kapcsolat forgatókönyvébe beletartozik a randizás, a vacsorameghívás, a virág és egyéb klasszikus elemek, de már korántsem akkora a tétje, mint nagyanyáink idejében. Persze, jó dolog időt hagyni egymás megismerésére, és szép komótosan összemelegedni, de ha úgy alakul, nem hagyjuk sokáig az udvaron ténferegni a jelöltet (innen az udvarlás elnevezés), hanem egyből beengedjük a szobába. Ennek ellenére jólesik, ha az úriemberségnek legalább a nyomait produkálja, hiszen a figyelem, a tisztelet és a törődés gesztusai ezek, amik nélkül a modern kapcsolatok sem működnek. És ha ezek a gesztusok valahogy elfelejtődnek, akkor marad a ’topogunk, gecó?’, a ’kő kóla?’, a másik oldal részéről pedig a ’meg hát!’

Kapcsolódó cikkek:
Hozzászólások