Mi ez?

Nincs kéz, nincs láb, nincs para

7545

Azokról, akik a legtöbbet siránkoznak, általában kiderül, hogy mindenük megvan. Az ember persze természeténél fogva olyan, hogy sosincs meg mindene, illetve ha mégis, hát mindig van, amiből nagyobb és újabb kell. Ez az elégedetlenség hajtja a nyugati társadalmakat, a közhelyesnek tűnő népi bölcsességek („mindegy, csak egészség legyen!” „jó dolgodban azt se tudod, mit csinálj, az a te bajod”) pedig hosszú távon nem segítenek. Közhely, persze, de általában az érzi, hogy minden a helyén van, még akkor is, ha küzdelmes az élet, aki már egyszer elvesztett, vagy majdnem elvesztett mindent. A rákból kilábalt betegek, a balesetek túlélői, szemtanúi nagy tanulsága: hálát adok minden napért, megtanultam értékelni az életemet, az időmet. A kívülállók persze az egyetértő bólogatáson kívül ezzel sem nagyon tudnak mit kezdeni.

Nick Vujicic azonban talán tényleg mutathat valamit nekik is. Tetra-ameliásan született, amely egy nagyon ritka, magzatkorban bekövetkező génmutáció. A fejlődés kezdeti szakaszában valami visszafordíthatatlanul félrecsúszik, az ilyen csecsemők pedig végtagok nélkül születnek, általában egyéb súlyos deformációkkal: károsodhat a központi idegrendszer és a tüdő is, ezért általában csak pár napig, hétig élnek. Vujicic most 28 éves. Nem ide kívánkozó szó, de megúszta: kezek és lábak nélkül, de egyébként ép szervekkel és testtel született, a koponyája is rendben van (mi több, egészen sármos fickó), sőt még egy csenevész kis lábféleséget (csirkecombot, ahogy ő hívja) is meghagyott neki a betegség. Ő és a japán Hitorada Ototake a két ismert túlélő – ez utóbbi egyébként sportújságíró lett és szintén megérne egy cikket.

Vujicic hiperaktív, örökmozgó, sportőrült, habzsol, kipróbál mindent, ami az útjába akad. Úszik, focizik, nem törődve azzal, hogy a legtöbbeknek földbe gyökerezik a lába, ha meglátja. Kompenzál? Valószínű, de láthatóan élvezettel teszi és a száját sem tartja csukva: járja a világot, hogy megmutassa, milyen kemény gyerek. Ha valaki, akkor ő aztán megérdemli. „No arms, no legs, no worries” – nincs kéz, nincs láb, nincs para; nagyjából ez a hitvallása. A csirkecombért egyébként nagyon hálás a sorsnak, hiszen anélkül aztán tényleg magatehetetlen lenne.

No meg azért, mert mentálisan teljesen ép, intelligens. Ennek ellenére az Ausztráliába költözött szerb család gyerekét nem engedte rendes iskolába járatni az állam. Magántanuló volt, ám közben változtak a jogszabályok, beiratkozhatott. Elképzelhetetlenül kemény volt, hiszen, miközben az iskolában uralkodó értetlenséggel és döbbenettel küzdött, meg kellett tanulnia írni és gépelni. Lába két ujjával mindkettő sikerült neki. Egyéb különleges képességei között ott van a labdázás, a dobolás (!), a fésülködés, a fogmosás, a borotválkozás, a telefonálás és egy pohár megtöltése vízzel, majd annak elfogyasztása. Ez utóbbi mozdulatsort művészi szintre fejlesztette és általában bemutatja előadásaiban.

Eddig persze el kellett jutni, de képzeljünk csak el egy osztálynyi hét-nyolcéves gyereket összezárva egy végtagok nélküli társukkal. A folyamatos gonoszkodás miatt rövid úton depressziós lett, nyolcévesen pedig sorozatos öngyilkossági kísérletekbe fogott, reményvesztettségét pedig fokozta, hogy még erre sem volt képes. Tízévesen például tíz centis vízbe próbálta belefojtani magát, ám egyszer csak feladta – túlságosan szerette szüleit. Vallásos lett, végtagokért imádkozott. Isten nem hallgatta meg, de az anyja igen: mutatott neki pár újságcikket súlyosan beteg emberekről. Nick ekkor érezte először a hálát azért, hogy él. Ahogy összeszedte magát és elkezdte kihasználni ezt, környezete is megváltozott: egyre többen néztek fel rá mint személyes példaképükre. Jótékonysági rendezvényeket szervezett, alapítványt hozott össze (Life Without Limbs) és ami a legfontosabb: elkezdett beszélni magáról, először csak imakörében, majd egyre nagyobb közönségek előtt.

Huszonegy évesen már két pénzügyi diplomája volt. Azóta a világot utazza és abból él, hogy beszédeket tart. Iskolákban, céges konferenciákon, keresztény és nem vallásos csoportoknak. DVD-ket ad ki, könyvet írt, szóval sikerrel szállt be a motivációs kiadványok piacába, amely Amerikában hagyományosan virágzik. Azt mondja, mindenütt azt látja: az emberek azon pörögnek, mijük nincs és mit kellene másképp csinálniuk. A sóhajtozás azonban még soha senkinek nem segített, ahogy az sem, hogy azt hazudják maguknak és másoknak: nem elég jók, nem érnek eleget. Ijesztő, mennyien haragszanak magukra, az életükre és így persze másokra is. Ez pedig lélekölő, viszont egyszerű alapállás, ennél könnyebb nincs. A türelem, az a legnehezebb.

Tulajdonképpen nem is kifejezetten érdekes, vagy újszerű, amiket mond, és nem is a kis demonstrációk, amelyekkel megmutatja, hogy kell végtagok nélkül horgászni, dobolni, vagy felállni – ez utóbbi metaforikus illusztráció, természetesen. Nick Vujicic mint jelenség figyelemre méltó. Elég pár percig nézni. Lehet, hogy elfelejtjük, amit mond, de a mosolygó, fel-alá mászkáló torzó képét valószínűleg sokáig magunkkal visszük majd.

Kapcsolódó cikkek:
Hozzászólások