A felszántott ország

Nem gondoltuk volna, hogy 2011-ben, abban a biztos tudatban, hogy uralmunk alá hajtottuk a természetet, ekkora bizonytalanságban éljünk – méghozzá nem is a természet, hanem saját teremtményünk miatt. A természet már befejezte a piszkos munkát, megölt legalább tízezer embert, most az a kérdés, tönkretesz-e egy teljes országot egy kereken negyven éves építmény. Természetesen Japánról és az ő egyik atomerőművéről van szó; még most, majdnem egy héttel a rekordméretű pusztítás után sem biztos, hogy szépen elcsendesül-e vagy Csernobil-méretű fertőzést szabadít emberek millióira. De mi történt pontosan és mitől kell félniük?

Március 11-én, pénteken, magyar idő szerint hajnalban hatalmas földrengés rázta meg az óceán mélyét Japán Honshu szigetétől keletre, pár tucat kilométernyire a parttól. A rengés természetesen azonnal eljutott a szárazföldre is, megrengette a környező városokat, köztük az ijesztően közel fekvő Tokiót is. A szakemberek egy ideig vitáztak az erősségén, majd nagyjából megállapodtak: most úgy tűnik, a Richter-skála szerint kilences volt, ami a negyedik legnagyobb valaha mért rengés, az országban pedig abszolút rekord.

A későbbi epicentrum körül már napokkal előbb beindultak a rengések, nem is kicsik (6-os, 7-es erősségűek), ám egyrészt ebből nem sok jutott el a szárazföldre, ami mégis, azt fel sem vették: ha valahol, hát Japánban megszokták az ilyesmit. Arra pedig végképp nem gondolt senki, hogy ezek előrengések. Építettünk atomot, feljutottunk az űrbe, de a földrengésekkel még mindig nem tudunk mit kezdeni: a világ egyik legfejlettebb országa ugyanolyan tehetetlenül áll a hirtelen bekövetkező tragédiával szemben, mint a harmadik világ tetszőleges közössége. Utórengésekkel még valószínűleg hetekig számolni kell, erősödő-gyengülő hullámokban jönnek és egy-egy ilyen esemény is kitehet egy megtermett önálló földrengést, de Japánnak már ez a legkisebb baja.

Már ez is bőven tragédiának számított volna, az igazi iszonyat azonban csak ekkor indult egy óriási hullám képében. A rengés egy törésvonalból indult, amely hatalmas erővel indította meg az óceán vizét a Föld körül. Sokan nem értik, miért kell tartani egy hullámtól, még ha magas is, de a cunami megtévesztő és kíméletlen jelenség. A víztömeg az óceán teljes mélységében indul meg, nem egyszerű hullámról van szó tehát. A hagyományos képlet szerint sebessége a vízmélység négyzetgyöke, azaz a pénteki hullám nyolcszáz kilométer per órával haladt Japán felé, méghozzá több száz kilométer szélességben. A nyílt vízen egyébként nem is látszott, mekkora a baj, a hullám csak a parthoz közeledve kezdett el tornyosulni, míg végül elérte a tíz-tizenöt méteres magasságot, azaz évtizedek óta nem tapasztalt energiák szabadultak fel. A YouTube azonnal megtelt kártyavárként összedőlő házakkal, műanyag játékként sodródó autókkal, a pusztítást pedig bárki megszemlélheti a műholdképekből összefésült, interaktív előtte-utána-képeken.

Akárcsak a földrengés idején, megelőzésre itt sem volt semmilyen mód. Japán rendelkezik a világ legjobb cunamiriadójával, amely semmit sem ér, ha ilyen közelről indul a hullám. A rengés után felocsúdni sem volt idejük a parton lévőknek, már jött is az ár. Egyelőre háromezer halottról beszélnek, hozzátéve, hogy ebből minimum tízezer lesz, de még az optimista elemzők is meglepődnének, ha „megúsznák” ennyivel. Hogy pontosan mi történt, azt ijesztő realizmussal ábrázolja Clint Eastwood új filmje, az Azután (Hereafter) első tíz perce, amely egy hasonló cunami következményeiről szól. A tragédia trükkjeit Oscarra jelölték, a filmet pedig éppen mostanában mutatták be Japánban, most pedig le is veszik a műsorról.

Két nap után még a haiti katasztrófa is lekerült a magyar híradók vezető blokkjából, Japán azonban maradt és még marad is egy ideig. Az előrelátóbbak már közvetlenül a rengés után is megemlítették, hogy az atomerőművekkel baj lesz, és ez így is lett, szinte papírforma szerint. A hétvégén kezdődött az igazi feszültség: a Fukushima I erőmű hat reaktora egymás után mondta fel a szolgálatot. A létesítmény kifejezetten idős, kereken negyven éve indították be, és a technológia is ennek megfelelő, ám ezzel együtt is egy jól megépített, strapabíró monstrumról van szó – naná, Japánról beszélünk. Az utóbbi napok eseményei komoly kihívás elé állította a sajtót: úgy kellett elmagyarázni, mi történik, hogy közben a közönség és az újságírók 99 százalékának köze nem volt ilyen mélységben az atomenergiához. Nem is sikerült maradéktalanul teljesíteni, legalábbis, ami a hazai online médiát illeti, de külföldön szerencsére alapos infografikák és szöveges magyarázatok készültek.

Mindennek az alapja az urániummal telepumpált rúdrendszer, amely iszonyatos hőt termel. A hermetikusan zárt fémtartályban vizet eresztenek rájuk, amely azonnal gőzzé válik, az így nyert energia hajtja a turbinákat, amelyek városokat látnak el energiával. Az egészet azonban folyamatosan hűteni is kell, különben robbanhat. A harminc-negyven éves technológia ellenére a Fukushima I szó szerint atombiztos konstrukció: több rétegben védik a reaktorokat, a külső fal vasbeton köpeny, amögött pedig fémburkolat védi a hasadóanyagot. Csernobilban például megspórolták a külső burkot és finoman szólva hiányzott a japán precizitás is; a kutatók jelenleg is vitáznak azon, bekövetkezhet-e egyáltalán a 86-os orosz katasztrófához hasonló robbanás. A dolgok jelenlegi állása szerint nem, de a rengeteg vízgőz látványos robbanásokkal támadja a védőburkokat, miután maga az erőmű automatikusan, a pótgenerátorok pedig a rengés miatt álltak le. Kétségbeesett lépésként több reaktorban tengervízzel hűtik a rudakat.

A radioaktív szivárgás óráról órára súlyosabb, az erőmű hat nap alatt is okozott meglepetéseket, arról nem is beszélve, hogy fel sem képesek mérni pontosan, mekkora a kár, hiszen a radioaktivitás miatt még a katonai gépek is visszafordulnak. Ötven munkás dolgozik korszerű védőruhában, ám a későbbi komoly betegséget már most borítékolni lehet. Úgy tűnik, senki sem hibás, illetve ha igen, akkor mindenki az. Egy 9-es erejű földrengésre még a japánok sem képesek felkészíteni az épületet – tulajdonképpen becsületükre váljék, hogy idáig bírta. A japán kormány kommunikációjában egyre kevesebben bíznak: miközben folyamatosan nyugtatják a lakosságot, hogy pánikra semmi ok, nincs vészhelyzet, azért hozzáteszik, hogy jobb, ha mindenki otthon marad, nem most kezd el kertészkedni, védőmaszkot visel, az erőmű húsz kilométeres körzetét pedig evakuálták. A multik menekítik a dolgozóikat és maguk a tokióiak is menekülnek: bedugultak az utak, ellepték a pályaudvarokat.

Egyelőre várunk; jobb ötlete senkinek sincs. Amellett, hogy aki teheti, segít, felbukkantak az ellenséges hangok is, jellemzően Amerikából. Sokak szerint a cunami és az atompara Isten büntetése, méltó válasz Pearl Harborra. „Egy napi imádság 9-es földrengést okozott, öröm belegondolni, mit okoz majd negyven napi imádság” – írta egyikük a Facebookon. Egy Twitteren poénkodó színészt („Japán fejlődik, nem mennek a tengerpartra, a tengerpart megy hozzájuk”) azonnal kirúgták, a közönyös, vagy szimplán rosszindulatú poénoknak külön gyűjtőoldalak indultak. Pár gyöngyszem: azért kapták mindezt, mert bálnákat ölnek és „az állatok fején ugrálnak”, és „különben is túl sok az ázsiai”; „mi kell, hogy felszedj egy japán csajt? ásó”.

Az internet sötét oldalát tökéletesen illusztrálja az a figyelemre méltó testi és szellemi adottságokkal megáldott lány, aki YouTube-üzenetében azon méltatlankodik, hogy az egyetemét megszálló „ázsiai hordák” miatt nem tud készülni politikatudományi (!) vizsgáira. A könyvtárban ugyanis „ötpercenként… na jó, de legalább negyed óránként” muszáj valamelyiküknek felhívni a családját, hogy rendben vannak-e, méghozzá a következőképpen: „csing-csang-csüng… óóó… csing-csang-csüng”. Az intézmény vezetője visszataszítónak nevezte a videót, de ennél sokkal találóbb az az üzenet, amelyet a suli ázsiai közösségének vezetője töltött fel. A fiú arról panaszkodik, hogy képtelen a könyvtárban telefonálni, mert muszáj a fehér csajok hordáinak melleit bámulni. Mindez persze bagatell ügy a cunami következményeihez képest, mindenesetre legalább olyan erővel rávilágít, hol tart ma az emberiség úgy általában, mint maga a tragédia.