Mi ez?

Nem szeretünk, Barbie!

7507

Szeretünk, Barbie! – visították a pinkbe öltözött kislányok minden héten, a Disney-matiné összes reklámblokkjában. Miközben a popkulturális ikonná nemesült baba lefedte az ideálisnak kikiáltott női élet összes mozzanatát a görkorizástól kezdve a diszkón és a shoppingoláson át egészen az állattartásig (kivéve természetesen a szexet), ötvenkét éven át ugyanaz a kifejezéstelen arcú, kortalan, homokóra-alkatú, hetyke mellű figura maradt. Napra pontosan ötvenkét éve. És a jelek szerint eszében sincs a változó korba lépni. Barbie nem csak emblematikus játék, hanem társadalmi tényező lett, ha úgy tetszik, a kapitalizmus által átformált testkép szimbóluma.

Először is: a fent idézett reklámszlogen a Mattel gyár legnagyobb bánatára nem feltétlenül igaz, azaz széles körű tiltakozás alakult ki Barbie ellen. A rekordsebességgel fogyó baba ugyanis ugyanúgy kezdte ki a lányok női testről és szerepekről alkotott képét, ahogy a szülők pénztárcáját. Barbie egyfelelől igyekezett bebetonozni a nők – jogi kifejezéssel élve – tevékenységi körét és azt üzente, hogy minden a külsőségeken múlik – gondolják a feministák. A mérleg másik oldalán sem elhanyagolható azonban a súly: a babázás alapvető fontosságú rítus a kislányok életében, afféle identitásteremtő tényező, amely úgy készít fel a felnőttkorra, hogy eljátszatja azt. A kérdésen évtizedek óta megy a boksz folyóiratokban, magazinokban, vitaesteken; a legtanulságosabb most talán az, ha megnézzük, honnan ered az egész sztori.

Magát Barbara Millicent Robertset és az őt körülvevő negédes-rózsaszín világot, Willows városkát többé-kevésbé egyetlen nő, Ruth Handler alkotta meg. Életrajzi könyve arról szól: nem arra ment ki a játék, hogy lányok millióit kápráztassa el, hogy aztán a nagyvállalatok és a férfiak érdekeinek megfelelően a konyhában tartsa őket és lerombolja testképüket, inkább arra, hogy egy lány önbizalmát javítsa – Ruth Handlerét. Ő ugyanis abban látta élete kulcsát, ha sikeres üzletasszony lesz, ehhez pedig egy mindent vivő termék kellett. Handler tíz testvérével élt, a szülők sehol, a legidősebb nővér nevelte őket, elég szigorúan – természetesen üzletasszony volt ő is. Akkoriban a lányoknak készült babák mind csecsemőalakúak voltak, ám Handler és férje Németországban találtak egy felnőtt nőről mintázottat – amelyet egyébként egy örömlányról modelleztek és férfiaknak árultak szexuális játékszerként. Ő volt Barbie elődje. Gyorsan meg is alapították a Mattel céget és belevágtak.

Amikor előadta ötletét, mindenki próbálta lebeszélni – el nem tudták képzelni, hogy a lányok hirtelen elkezdenek felnőtt nőket utánzó babákkal játszani. Ruth – szerencséjére – nem hagyta magát, ám ezzel együtt sem gondolt bele, milyen hosszú távú hatása lesz a lépésnek. A Mad Men világában járunk: a nő örülhet, ha egy férfi úgy-ahogy foglalkozik vele, az üzleti érvényesülés egyetlen útja, ha bekeményít és semmi másra nem gondol, csak a pénzre. A valódi emberi kapcsolatok jobbára hiányoznak – Handlernek még igazi család sem jutott –, nem csoda, ha nem mérte fel a társadalmi következményeket. Neki magának két gyereke született – sosem találnátok ki: Barbara és Ken – és sosem sikerült meghitt kapcsolatba kerülnie velük.

Élete kegyetlen iróniával terhes: Ken homoszexuális volt, az AIDS-robbanás utána maga is belehalt a betegségbe, Ruth pedig, a nő, aki bemutatta a világnak a mellel megáldott babát, elvesztette saját mellét rákban. Úszott az adósságban, naponta rugdosta ki alkalmazottait és kereste az újabb utakat, hogy sikeres emberként tekintsenek rá, vagy legalább ő saját magára. Bármilyen furcsán hangzik is, betegsége jó alkalom volt, hogy újra feltalálja saját magát, a sikeres üzletasszonyt. Ő volt az első nő, aki mellutánzatot tervezett magának és sorstársainak – addig ugyanis a mellüket elvesztő nők kénytelenek voltak a férfiak kényelmetlen kreációiban élni. A termék piacra dobása után áramlani kezdtek a levelek – ez volt Handler első igazi kapcsolata a női nemmel. Kilenc éve, nyolcvanöt évesen halt meg, miközben szintén rákkal műtötték.

Azóta természetesen profi menedzsment foglalkozik a Barbie nevű márkával, finoman, lépésről lépésre hozzáigazítva a babát ahhoz, amit a kislányoknak ezek szerint nem árt szem előtt tartani. Így történhetett, hogy a nyolcvanas és kilencvenes évek fitneszmániát tükröző, széles mellkasú és vállú Barbie-ját szépen lefogyasztották, mára majdnem úgy néz ki, mint Paris Hilton, aki egyébként példaképének vallja a műanyag hősnőt. Nem tudni, persze, hogy vajon kitalált volna-e bárki hasonlót, ha Ruth Handlernek annak idején nem jut eszébe a forradalmi ötlet. Talán nem, de valószínűleg ettől nem lenne ma kisebb probléma az anorexia és a többi önképzavarból adódó súlyos betegség. Lehet hibáztatni Barbie-t, de ma már biztos, hogy jelenléte inkább tünet, mint kiváltó ok. Azzal pedig talán nem szeretjük meg, hogy megismerjük az alkotó jellegzetesen amerikai történetét, de megtanulhatjuk, hogy legalább ne is utáljuk.

Kapcsolódó cikkek:
Hozzászólások