Mi ez?

Kiosztottuk az Oscart

7452

Ócska közhely, hogy a díjak nem számítanak, az Oscar pedig különösen nem: szimpátiaszavazás, politika, ügyes egyensúlyozás a haverok között – szokták mondani. Azért persze várja mindenki, ha másért nem, hát a vörös szőnyeg, vagy a műsorvezetők színielőadása miatt – bár tény, Hugh Jackman tavalye lőtti (ön)ironikus teljesítményét nehéz lesz felülmúlni. És hát valljuk be, azért mégiscsak érdekel minket is, melyik film mit hoz el.

Úgy döntöttünk, enyhítjük a napról napra növekvő feszültséget, és kiosztjuk a saját Oscarjainkat. Önkényesen kiválasztottuk a szerintünk fontos kategóriákat (a zene például az, a vágás nem az), és kizárólag az amerikai nagyjátékfilmekre koncentráltunk, egyszerűen azért, mert ezeket láttuk. Természetesen a jelöltek közül választottunk, nem csak úgy, nyakra-főre. Ladies and gentlemen, the Academy Award goes to…

A legjobb forgatókönyv díját általában nehéz elkülöníteni a legjobb filmétől, de idén kivételesen könnyű helyzetben vagyunk. Ez utóbbi címet ugyanis biztosan nem adnánk Christopher Nolan

Eredet

című filmjének, de az biztos, hogy ami a sztori összetettségét, cizelláltságát és következetességét illeti, az övé volt a legnagyobb teljesítmény a jelöltek között. Nolan álmosfilmje három szinten zajlik, ide-oda ugrál, az idő minden szinten más tempóban zajlik, a néző számára pedig nincs kegyelem, ha lépést akar tartani, teljes odafordulással kell részt vennie az eseményekben. Azóta ráadásul kiderült, hogy az egész valódi, tudományos elméleten alapszik, ami csak még hátborzongatóbbá teszi az egészet – a levegőben lógó befejezésről nem is beszélve.

A legjobb adaptált forgatóköny kérdése okozott némi fejtörést, hiszen remek filmeket jelöltek, a válogatás közben azonban azon kaptuk magunkat, hogy újra és újra visszatérünk a Pixar

Toy Story 3

című animációs filmjéhez. A trilógia utolsó része (legalábbis reméljük, hogy az: egy folytatás csak elrontaná) egyben a legjobb is, a történet annyira feszes, sallangoktól mentes, az érzelmek pedig annyira őszinték, hogy az még a kötelező kliséket is feledteti. Lerágtuk a körmünket, miközben Woodyék szökni próbáltak az óvodából, összeráncolt szemöldökkel figyeltük a főgonosz plüssmaci ármánykodását, az a rész pedig, amikor a szemétfeldolgozó olvasztótégely felé sodródva megfogják egymás kezét, konkrétan az utóbbi évek legmeghatóbb jelenete.

A vizuális effektusok témájában is volt némi dilemma, hiszen a filmesek tíz éve képtelenek lenyűgözni, legfeljebb egy-két szájtátós megoldást láthattunk. A

Harry Potter és a halál ereklyéi

első része végül nem csak azért nyert, mert tökéletesen kidolgozottak a trükkök, sehol sem lóg ki a lóláb (direkt figyeltük!), hanem azért, mert van benne egy animációs betét, amely miatt önmagában megérdemelné az Oscart. Reméljük, egy kellően merész producer egyszer ad pénzt arra, hogy a teljes Bogár bárd meséit megfilmesítsék ezzel a lenyűgözően hangulatos, a bábfilmek és a CGI-animáció legjobb vonásait egyesítő technikával.

Az a jó filmzene, ami feltűnik, és önállóan is hallgatható, vagy az, amely szépen belesimul a képekbe, és észre sem vesszük? Teljesen mindegy, mi a válasz az elméleti kérdésre, Alexandre Desplat,

A király beszéde

című film zeneszerzője mindkettőt egyszerre megoldotta. Az év legelegánsabb moziját úgy kíséri a zene, mint a királyt a királyné: ha kell, öntudatosan vezeti, ha kell, alázatosan megy utána, érezzük, hogy sokkal hangsúlyosabb tőle az egész, mégsem tereli el a figyelmet. Egyszerre lágy, könnyed és nagyon mély.

Nem szeretnénk azt a látszatot kelteni, hogy a legjobb rendezés kategóriájában bérelt helye van a Coen-testvéreknek, de nem tudunk mit tenni, ha egyszer ekkora zsenik. Akárcsak

A félszemű,

minden filmjük varázslat, gyönyörűen megkomponált képek, tökéletesen megírt színészek, a több perces dialógusok sem unalmasak egy pillanatra sem, még akkor sem, ha semmi különösről nem szólnak, csak hogy például egy tizennégy éves, öntudatos kislány alkudozik egy kövér lókufárral. Egy-egy mondattal többet képesek mondani Amerikáról, mint mások egy teljes életművel, és ez alól a kivénhedt, iszákos fejvadász, Rooster Cogburn (Jeff Bridges) története sem kivétel.

Nagyszerű film, de nem az év legjobbja. Kétségtelen viszont, hogy briliáns a fényképezés. Matthew Libatique, a

Fekete hattyú

operatőre merészen felkapott pár kézikamerát, a filmet elnézve pedig elsőre úgy tűnik, a szerencsére bízta magát: a mozgás vad és spontán, szinte dokumentarista. Ha még egyszer megnézzük, feltűnhet, hogy valójában minden tudatos és jól átgondolt – erre szükség is volt, lévén, hogy nagyon sok a digitális trükk, azaz össze kellett dolgozni egy egész osztálynyi modellezővel és animátorral.

Legszívesebben a legjobb animációs film díjával is a Toy Story 3-at tüntetnénk ki, e meggyőződésünkről pedig csak akkor mondtunk le, amikor megnéztük

Az illuzionistát.

A Belleville randevú alkotóinak szintén szöveg nélküli egészestése megmutatja, hogy a hagyományos, 2D-s rajzfilmeknek ott a helyük a piacon, főleg, ha ekkora szeretettel, minden részletre odafigyelve dolgozzák ki őket. Mivel lemondtak a szövegről, arckifejezésekkel, mozdulatokkal kell elmesélniük a figurák jellemét, történetét, és ezt maradéktalanul hozzák is. Az illuzionista megható, gyönyörű, akinek elege van mindenből, nézze meg, hátha éppen ez adja vissza a hitét.

Sosem tudtuk, hogy Christian Bale csupán egy sármos, a súlyát vezényszóra leadó, majd visszaszerző munkásember-e vagy vérbeli színész. Most megtudtuk. A legjobb férfi mellékszereplő díja ugyanis egyértelműen az övé, méghozzá

A harcos

című filmért, amelynek kedvéért nem csak egyszerűen lefogyott, hanem úgy tette mindezt, hogy úgy nézzen ki, mint egy súlyosan crackfüggő exbokszoló. Sikerült neki, ám ez semmit sem érne, ha ugyanakkor nem sikerült volna el is játszania. Bale azonban úgy azonosult a szerepével, hogy a végeredmény még csak nem is emlékeztet a lecsúszott sportoló szokásos hollywoodi kliséjére. A harcos nagyon jó film, és bár nem sok újat mutat a témában, miatta mindenképpen érdemes megnézni. Ha már itt tartunk: ebből a filmből került ki a legjobb női mellékszereplő is, Melissa Leo, aki a filmbéli testvérpár anyját alakítja. A bokszoló fiúkból élő, egyébként közönséges munkáscsalád agya egyszerre önző és esendő, ahogy megismerjük, egyre nehezebb elítélni – az ilyen összetett játékra pedig csak a legnagyobbak képesek.

Azt azért fontos tisztázni, hogy Jesse Eisenberg karakterének csak részben van köze ahhoz, ahogy Mark Zuckerberg, a Facebook atyja valójában viselkedik. Ettől függetlenül azonban megérdemli a fiatal színész a legjobb férfi főszereplőnek járó díjat, hiszen amit

A közösségi háló

című filmben művel, arra a legjobb szó a hátborzongató. Végig nem tudni, mi jár az aszociális, enyhén autista tünetekkel küzdő zseni fejében, azt viszont meggyőzően érzékelteti Eisenberg, hogy az agya sokkal előrébb tart, mint a szája. Még úgy is, hogy hadar és  miközben megpróbálja utolérni magát, teljes gondolatsorokat hagy ki. Az pedig, ahogy foghegyről alázza a Harvard fegyelmi bizottságát, vagy éppen a bíróságot, az egész filmet elviszi a hátán.

A legjobb női főszereplő alig húsz éves, és egy kis költségvetésű drámában játszik. Jennifer Lawrence, a karakán tini mást sem tesz a

Winter’s Bone

című filmben, mint hogy droggyártó, börtönviselt apját keresi, amikor pedig megtudja, hogy meghalt, hát keresi tovább, ha mást nem, a hulláját. Kell ugyanis valami bizonyíték, hogy ne árverezzék el a házat az ő és két kistestvére feje felől. A film az Ozark-hegység szinte lakatlan, barátságtalan göröngyein játszódik, ahol félnapi járóföldre van a legközelebbi ház, amelyet ráadásul jó eséllyel barátságtalan, a methlaborokban szintén érdekelt alakok laknak. Lawrence pedig tökéletesen alakítja a kényszerűségből hirtelen felnőtt lányt, aki semmi mást nem akar, csak gondoskodni a gyerekekről és zokszót sem hallat, ha ezért például meg kell másznia egy hegyet. Nyomasztó, de nagyon hangulatos film.

Danny Boyle-nak voltak már túlértékelt filmje (Trainspotting, Gettómilliomos), hatásos filmje (28 nappal később), hatásvadász filmje (A part, Napfény), kifejezetten béna filmje (Az élet sója) és szimplán jó filmje (Sekély sírhant). A vegyes színvonalú életmű ellenére sem dörgölheti senki az orra alá azonban, hogy ne keresett volna mindig új és új utakat. Úgy tűnik, húszévnyi munka kellett neki ahhoz, hogy beérjen mindez és rátaláljon arra, amiben felülmúlhatatlan: a brutálisan őszinte, kendőzetlen és kíméletlenül részletes mesemondásra. Jobb későn, ugye.

Úgy képes katarzist okozni, hogy Aron Ralston, az adrenalinfüggő fiatal történetét nagyon sokan ismerik, a nézők tudták tehát, mi vár a főhősre Boyle új filmje végén. A rendező alaposan megkínozza a nézőt: a kamera egyszer sem fordul el, muszáj James Franco arcát néznünk nagyon közelről, ahogy másfél órán keresztül küzd a szikla alá szorult kezével, de főleg saját magával. Igen, azt is végig kell néznünk, ahogy levágja saját karját, idegszálról idegszálra, az ájulással küszködve. Mi sem akartuk elhinni, de Boyle egyszer sem csúszik át hatásvadászatba, nem akarja sokkolni a nézőt, egyszerűen csak megmutatja, mi történt. Ha kell, osztott képernyővel, ha kell élethűen kidolgozott hallucinációkkal. A legjobb film az idei jelöltek közül tehát egyértelműen a

127 óra.

Életigenlő, pozitív, felszabadító film. Nézzétek meg.

Kapcsolódó cikkek:
Hozzászólások