Mi ez?

Mi ez? Tehetség

7440

Egyszer megkerestem egy művészt – akinek a képeitől leesett az állam –, egyszerűen azért, mert beszélnem kellett vele. Hogy csinálja? Mi van a fejében? Honnan jön mindez és főleg: hogy csináljam utána? Készültem, jegyzeteltem, összeírtam a kérdéseket, és aztán nem tudtam kiszedni belőle semmit. Reménytelen volt az egész. Csak a vállát vonogatta: fogalma sem volt, miért csinálja úgy, ahogy, egyszerűen csak csinálja. Ez van, ezt tudom, elhatározom, milyen lesz a kép, remélem, hogy nagyjából rendben lesz, aztán általában rendben lesz – mondta. Ez persze nem vont le semmit a munkái értékéből, sőt még hitelesebbé is vált a szememben: nem veszi fel a zsenipózt és nem gondol magára művészként (ami egyébként is az igazi művészek jellemzője), ehelyett inkább teszi a dolgát.

Senki sem tudja, mi a tehetség. Általános fogalom, összevissza használjuk, általában akkor, amikor azt látjuk, hogy valaki jó valamiben. Ez persze nézőpont kérdése: a laikusnak a szorgalmas, ügyes iparosember is tehetséges, egyszerűen azért, mert nem tudná utána csinálni. Eközben a reklámiparban az agyak munkakörileg kreatívnak hívatják magukat, ami a tehetség egyik alappillére – szóval teljes a káosz. A közhiedelem szerint ráadásul a zsenit és az őrültet csak egy hajszál választja el egymástól. Gyakran a tanulási zavarosokról derül ki, hogy amit hiányosságnak hittek, az valójában a kontrollálatlan tehetség tünete. Ezt nevezte el egy kutató egyszer a felsőbbrendűség betegségének, ami nagyon találó az ilyen helyzetekre.

A hetvenes évek végén kitalálták, hogy a tehetség nem csupán egy elvont állapot, amelyben nagyszerű dolgok születhetnek, hanem viselkedés. Kellenek hozzá átlag feletti általános és speciális képességek (jó esetben az utóbbiak közül kerül ki az illető szakmája), kreativitás (amiről szintén nem tudjuk pontosan, micsoda, de önmagában nem jelent tehetséget) és a feladat iránti elkötelezettség. Azaz nem elég a jelenség leírására az ösztönös zseni kategóriája: nem ússzuk meg a szorgalmat és a versenyszellemet sem. A tehetséges ember tehát meg akarja mutatni, mit tud.

Philippe Halsman: Dalí Atomicus

Természetesen még a fentiek sem elegendőek, hiszen a külvilág (család, barátok, iskola) nélkül csak kallódik mindez. Nincs olyan, hogy a gyerek kétévesen megtalálja az ecsetet és a vásznat, tízévesen pedig kiállítják. A csodagyerekek mögött mindig ott állt a pedagógus. A tehetséget ráadásul nem elég felfedezni és gondozni: elő is kell készíteni. Az a szülő, aki nem gügyög a gyerekével, hanem már egészen kicsi korában az úgynevezett kidolgozott kódot használja (azaz jól formált, eleje-közepe-vége-mondatokban kommunikál vele), nem csak mutogat és gesztikulál, hanem magyaráz, az felbecsülhetetlen előnyhöz juttatja a kicsit az iskolában. Aki nem indít ilyen előnnyel, ráadásul a verbális készségek helyett egyszerűen a másik agyféltekéje domináns, azt könnyen tanulási zavarosnak, diszlexiásnak bélyegezhetik. Ez utóbbi pedig különösen csúnya szitokszó az osztályban.

Ha valóban diszlexiás a gyerek, az általában azt jelenti, hogy nagyon fejlettek azon képességei (például a térérzék), amelyekhez általában a kreativitást kapcsoljuk. Ugyanez a helyzet a hiperaktív gyerekekkel is: a nehezen elviselhető viselkedés mögött általában féktelen kreativitás húzódik. Az viszont hibás alapállás – és könnyen a szülőt is tévútra viheti – hogy minden gyerek tehetséges. Ez azt jelenti, hogy lehet, hogy mindenki jó valamiben, de hibás lenne a gyerek meglepően kreatív megnyilvánulásait a zseniének tulajdonítani.

Van persze a tehetségnek egy sokkal találóbb meghatározása is: az tehetséges, aki többet tud, mint amennyit tanult. Azt Mérő László matematikus, játékelmélet-szakértő sem tudja, honnan származik a mondás, de szerinte (Kis tehetség, nagy tehetség, Magyar Narancs, 2011. február 17.) még mindig ebben van a legtöbb igazság. A tehetség eszerint mérhető (aszerint, hogy mennyivel tud többet az elvárhatónál), és nem csak intelligencia kérdése. Ez a többlettudás ugyanis nem arról szól, hogy levonta-e a már megtanultak alapján a megfelelő következtetéseket, megtalálta-e az összefüggéseket, hanem arról, mit tesz hozzá mindehhez. A tehetség tehát tanulással fejleszthető, de maga az igazi tehetség tanulhatatlan.

Ha már pedagógia: a tanár előtt álló legnagyobb kihívás nem feltétlenül a tehetség felfedezése és gondozása, hanem az, hogy megbékéljen azzal, hogy a gyerek bizony jobb, mint ő volt – mutat rá Mérő. Ez tanulságként szolgálhat mindannyiunk számára: magunkból kell kihozni a maximumot ahelyett, hogy folyamatosan másokhoz mérjük magunkat. Ez persze elég nehéz egy olyan világban, ahol folyamatosan azt vágják a képünkbe, hogy „meg kell mutatnod, hogy te vagy a legjobb, különben neked annyi”.

Kapcsolódó cikkek:
Hozzászólások