Mi ez?

Takonylabda, színes spirál

7426

Sokan úgy vannak vele (mi is), hogy az ember kamaszkorában vállalhatatlan, de legalábbis az egy élet alatt abszolvált cikiség nyolcvan százalékán ezekben az években esik túl. Ha azonban alaposabban belegondolunk, rájöhetünk, hogy a bajok (ízlésficam, csordaszellem, ilyenek) jóval korábban kezdődnek. Az persze megkönnyíti a dolgot, hogy a tízéves kor alatti gyerekekre hajlamosak vagyunk úgy gondolni, mint akik még nincsenek tisztában döntéseik súlyával, vagy legalábbis nem látják magukat kívülről. Mi sem láttuk, de nem is baj: tárgyaink mindent elárulnak.

Nem tudom, hogy hogy jutott eszembe a takonylabda így tizennyolc év (te jó ég) távlatából, de eszembe jutott és vele együtt az egész korszak, a béke ideje, amikor az általános iskolai presztízsharc egy tucat kéthavonta cserélődő objektum körül zajlott: az volt a király, akinek először volt, és az volt a klub tagja, akinek volt, méghozzá szavatossági időn (azaz a már említett két hónapon) belül. Ezzel természetesen már akkor is tisztában voltak a játékgyárak és –forgalmazók, például azok is, akik ontották a kínai gagyit a külvárosi csórógyerekekre (ránk). A kilencvenes évek elejéről beszélünk, az EU-normák még nem voltak sehol és a hazai szabályozás is – hogy is mondjam – kihívásokkal küszködött, így a kerület egyetlen igazi játékboltja (egy félhomályos pincehelyiség) nagyjából azt árulhatott, amit akart. Árult is. Retrospektív katalógus gyerekkorunk kötelező szocializációs tényezőiből.

Takonylabda

A végére szerettem volna hagyni, de gondoltam, minek róni a felesleges köröket a liberalizálódó játékpiac emblematikus… hát nem is tudom, mije körül. Mivel az újdonságfaktorhoz képest meglepően olcsó volt, nagyjából mindenkinek volt egy ilyen ismeretlen összetételű golyója, amely magasról tett a fizika legtöbb ismert szabályára. A legkelendőbbé természetesen a zöld vált, tapintása, rugalmassága a nevéhez méltóan undorító volt, és megfogni ugyan meg lehetett, de viaszos, bizarr nyomot hagyott maga után. Látványosan loccsant szét a legtöbb felületen, még csodálatosabb volt azonban, ahogy aztán szépen lassan összeszedte magát, mintha meztelencsigák igyekeznének nagygyűlésre a szélrózsa minden irányából.

Egyrészt nem értettük, miért kerülgette ettől a hányinger a felnőtteket, másrészt örültünk neki, hogy így van: a takonylabda a gyerekkori lázadás jelképévé vált, a tízéves fiúk rózsaszín taraja és fülbe aggatott biztosítótűje volt. Az nyilván senkit sem érdekelt, hogy minden koszt magára szedett, és ha víz érte, napokig használhatatlanná vált, nem loccsant, csak pattogott és csúszott – elnézést az undorító metaforáért, de a téma megkívánja –, mint a szappanos hal egy vödör takonyban. Aztán állítólag megfulladt tőle valaki – nem tudom, igaz-e, de a hír eljuthatott az ébredező hatóságokhoz is, a takonylabda pedig szépen eltűnt A Bolt polcairól. (A kép illusztráció! Valójában sokkal bénábban nézett ki.)

PEZ-pisztoly

Külön cikket (mit cikket! tanulmánykötetet!) érne a gyerekeknek szánt fegyverarzenál, amelyről jobb, ha tudjuk: a tárgyalt korszakban sokkal durvább és nagyobb volt a választék – ezekben az években még nyoma sem volt a patronos pisztolyok kötelező narancssárga dugójának. Végül javíthatatlan pacifista lettem, de én sem úsztam meg, hogy egészen ijesztő darabok ne forduljanak meg a kezemben és a cicanadrágom övében. Volt ijesztően nehéz és méretes, fémből készült (!) revolverem, amely hatalmasat szólt, volt színes, kis golyókat lődöző kínai ágyúszerűség, amellyel rohamrendőrként lőhettem volna ki bárki szemét, ha akartam volna, és volt a PEZ-pisztoly, amely a rendkívül addiktív cukorkát lőtte ki magából. Meglehetősen ritka volt és haszontalan – nem is terjedt el. A használati utasítás szerint a maximális hatásfok érdekében egyenesen a torkunkba kellett lőni a muníciót. Azt hiszem, ezt nem is ragoznám tovább.

Lépcsőjáró

Szerencsére kortársaimban nem működtek még az azóta atombiztosan berögzült homofób reflexek, a szivárvány nem jelentett semmit, úgyhogy különösebb inzultus nélkül megúsztam, hogy egy ilyen jellegzetes műanyag spirál büszke tulajdonosa voltam. A lépcsőjáró tökéletes példája annak, hogy mindenféle mechanika és interaktív lehetőség nélkül is lehet addiktív egy játék: ezzel például semmi mást nem lehetett csinálni, mint átpörgetni egyik kezünkből a másikba, illetve leküldeni a lépcsőn. Aztán felvinni és megint leküldeni. Aztán megint. A látvány mindent megért. A lépcsőjáró 1992 HD-tévéje volt.

Cumi

Azt hiszem, szembesülhettem volna pozitívabb módon is a divattal mint identitásteremtő tényezővel, de sajnos az áttetsző, ékszerként hordható műanyag cumi volt az, amely szembesített az úgynevezett kiegészítők intézményével. Magánál a tárgynál is abszurdabb és ijesztőbb volt figyelni, ahogy az összes lány egyszerre harap rá – átvitt értelemben persze. Két nap és mindenkinek volt – bele sem mertem gondolni, milyen diplomáciai manőverekbe került nekik ez otthon. Főleg nyakban hordták, de karkötőként is funkcionált a megfelelő zsinórral, az osztály Cindy Lauper-tagozata pedig gyűrűként is magára applikálta. Mi, fiúk pedig élvezettel tobzódtunk az utálatban. Hogy néz már ki?! Szánalmas! Akkor egy kicsit felnőtté váltunk.

G.I. Joe-koppintások

Az ötszázforintos zsebpénz előtt még nem lehetett G.I. Joe-figurákat venni, amiket eleinte csak a helyi Ápisz árult 420, majd 480 forintos egységáron. A G.I. Joe a nyugati igényesség és kidolgozottság emblémája volt, ami nagyjából abban merült ki, hogy nem estek szét két világmegmentő akció után és volt hozzá rajzfilm is. Amíg azonban a szülői kegynek hála el nem jött a financiális Kánaán, addig be kellett érni a szegény ember akcióhőseivel, a névtelen (esetleg ACTION HERO, ACTION FORCE felirattal ellátott), torz testű, csípőficamos, félrefestett katonákkal. A kedvencem az volt, amelyiket terepszínű alsógatyában árultak azzal, hogy a kiegészítők (fegyverek, ruhák) külön megvásárolhatók, ám ez utóbbiakat valahogy elfelejtették importálni, aki tehát megvette, az kénytelen volt beérni a trapézfejű, egybenyakú mutánssal, amely legfeljebb alternatív Ken babaként funkcionált.

Kapcsolódó cikkek:
Hozzászólások