Mi ez?

A szürke hattyú

7408

Az év filmje már az év elején megvolt, ráadásul azelőtt átadták a megtisztelő címet a legtöbb filmes blog és magazin részéről, hogy az ominózus mű mozikba került volna. Azért ez elég abszurd, ha belegondolunk. Egyfelől jó jel, hiszen mégiscsak örömteli, hogy mindent elsöprő hype-ot kap egy olyan film, amely nem háromórás szuperprodukció, nem kétszázmillióból készült, nincs telepakolva bejáratott nevű sztárokkal és egy olyan rendező jegyzi, akit még mindig többé-kevésbé független filmesként tartanak számon – ez utóbbi persze jól hangzik, de a legtöbb hollywoodi producer szemében mégiscsak szitokszó. Arról nem is beszélve, hogy egy olyan közeget mutat be (a balettét), amely klasszikus magasművészetként önmagában nem tódítja be a termekbe a popcornra kiéhezett tömegeket.

Természetesen a Fekete hattyúról van szó, amely egyszerre szól a Hattyúk taváról és egyben feldolgozása annak: egy a szakmában már veszélyesen idős, teljesítménykényszeres, frusztrált balettáncos utolsó lehetőségét mutatja be, amely fel is zabálja életét és személyiségét, miközben a Csajkovszkij-mű skizofrén címszerepére készül. Minden egyben volt, mindenki kapott jó előre egy-egy szaftos csontot, aki kicsit is úgy érzi, hogy ért a filmhez: a divatőrültek sminket és tervezői jelmezeket, aki a teljesen átélt színészi játékokat várta, annak ott volt Vincent Cassel és persze a főszereplő, Natalie Portman, aki pedig lélektani realizmust (népszerűbb szóval: paráztatást), annak az egész történet hőse a rendező, Darren Aronofsky. Nem is beszélve a jónőfaktorról (Mila Kunis), akinek ugye „kiszivárgott” egy meglepően durva leszbikus jelenete Natalie Portmannel – és ezzel nagyjából le is fedtük a népesség teljes moziba járó részét.

Nem szeretnénk persze álszentek lenni, minket is rendesen berántott a marketing, részben a fenti okoknál fogva, részben pedig azért, mert A pankrátor elképesztően jó film volt 2008-ban. Ha az úgy sikerült, ahogy, most pedig itt a Fekete Hattyú, amelytől nem csak előre ájultak el a kritikusok, hanem azután a filmet látva is, biztos eldobjuk tehát az agyunkat és napokig magunkhoz sem térünk – gondoltuk. Hogy így volt-e, az nemsokára kiderül – mindenesetre lássuk, mire jutottunk.

A ruhák

Egyszer sem esik le az állunk, és ez így van jól. A filmben látható darabok szerencsére sosem olyan feltűnőek, hogy uralják a jeleneteket, viszont ízlésesen illusztrálják és árnyalják a szereplők jellemét. A balerinacuccok hitelesek, mégis rendhagyóak, a tollakkal, testfestéssel és persze a Mac sminkjeivel megvadított szettek tökéletesen idomulnak ahhoz, amit a film üzen. Kár, hogy ennek nagy ára volt: Mila Kunis bevallotta, hogy mivel a tervezők nem gondoskodtak a rögzítésekről (nyilván nem úgy néztek volna ki, ahogy azt elképzelték), lépten-nyomon leestek.

Natalie Portman rózsaszín kabátban, fehér és világosszürke ruhákban kezd, amelyek lépésről lépésre befeketednek, illusztrálva az átváltozását. Ez pedig elég szájbarágós húzás. Volt egyéb baj is a jelmezekkel: Amy Wescott tervező a Rodarte két agytrösztjével, Kate és Laura Mulleavyvel közösen felelt értük – legalábbis elvileg. A testvérpár azonban nem tagja a jelmeztervezők hollywoodi céhének, a filmet mégis Oscarra jelölték ebben a kategóriában, a szakma látványos felhördülésére. Wescott azóta ráadásul elmondta: a Rodarte szerepe az egész történetben jóval kisebb, mint ahogy azt a cég PR-osztálya híreszteli.

Natalie Portman

Aki egy szexi és magával ragadó hősnőt vár, csalódni fog: Nina, a film főszereplője egy tanácstalan, bizonyítási kényszeres, örök második balerina, aki az anyja fogságában él. A filmben bemutatott pár hét az ő felnőtté válásának története: öntudatra ébredés, lázadás az anya, majd a hatalom ellen, flört, megaláztatás, drogok és kitörési vágy. Vergődik, befolyásolható és idegesítően stréber.

Natalie Portman meggyőzően, szinte rutinból hozza mindezt, és csak a film harmadik harmadában derül ki, mire képes: a horrorfilmek összes eszközénél ijesztőbb, ahogy átlényegül a fekete hattyúvá, az utolsó táncjelenetben, azaz a testi-lelki átváltozás végső stádiumában egy másik embert (?) látunk. Ha valaki, akkor ő megérdemelte a hype-ot.

A rendező

A fentiek azonban mind csak kellékek Darren Aronofsky kezében, aki láthatóan pontosan tudja, mit akar és képes pontosan úgy kezelni a stábját, zeneszerzőstül, operatőröstül, színészestül, hogy a végeredmény úgy nézzen ki, ahogy azt ő elképzelte. Hosszú út vezetett idáig a kis költségvetésű fekete-fehér pszichohorrortól (Pi) a drogos rémálmon (Rekviem egy álomért) és a stilizált szerelmi történeten (A forrás) át. Végül az üres, nyomasztó és „úristen, rossz nézni”-jelenetekkel teli A pankrátorral talált magára, amely klasszikus példája annak, hogy pofonegyszerű eszközökkel el lehet mondani egy pofonegyszerű, szinte sablonos történetet rengeteg őszinte tanulsággal.

A baj az, hogy Aronofsy pontosan tudja mindezt, és A pankrátor sikere után úgy tűnik, beleszeretett saját magába, azaz A Rendezőbe. A Fekete hattyúval mintha egyszerre akarná megmutatni, mire képes: realista dráma, pszichothriller, biológiai horror és karrierfilm. Félreértés ne essék, komoly, nagy lélegzetű és mindenképpen ajánlott film, de a túlhajtott és szájbarágós fogásoknak hála pont annyira hatásvadász, mint amennyire hatásos. Valóság és rémálmok összemosása, testi tüneteket (kinövő tollak, bevérzett szem, hirtelen megnyúló nyak, visszafelé eltörő lábak) produkáló elmebaj, saját életet élő tükörkép – láttunk már ilyet, nem?

Bármennyire is igyekszik eredeti, szerzői film maradni, a Fekete hattyú minden jelenetén érződik, hogy az Oscar-díjátadó kedvéért készült. Ezt pedig nyilván meg is hálálja majd a zsűri. Mély és összetett mozi, ám mintha a képkockák alatt folyamatosan pörögne egy felirat: „ugye, milyen hatalmas film vagyok?!”. Aronofsky mellett szól, hogy eddig mindig sikerült valami újat kitalálnia. Amíg ezt nem teszi meg, jobb, ha úgy gondolunk rá, mint A pankrátor rendezőjére.

Kapcsolódó cikkek:
Hozzászólások