Közösség

Fotót, vagy meg sem történt!

7392

Nicéphore Niépce francia feltalálót sosem hagyta nyugodni a gondolat, hogy kellene valamit kezdeni a fényérzékeny felületekkel. Azt már régóta tudták, hogy bizonyos anyagok csupán a fény hatására megváltoztatják színüket, állagukat és ismerték a camera obscurát is, a dobozt, amely egy apró lyukon át vetített ki a hátsó falára mindent, amit lát, csak éppen fejjel lefelé. Akkor, a tizenkilencedik század elején már évszázadok óta használták az eszközt a realizmusra törekvő festők, például Vermeer is. Niépce ötlete az volt, hogy amit egy festő elvégez, azt megteheti a megfelelő vegyület is. Nyolc órán át hagyott egy olajjal kezelt kátrányos felületet az ablaka elé állított dobozban, számítása pedig többé-kevésbé bejött: majdnem felismerhetetlenül, életlenül és részlettelenül, de ott volt a képen a szomszéd ház teteje.

Akkor az egész senkit sem érdekelt, a feltaláló hiába keresett támogatókat a kevéssé látványos kutatáshoz, de ez nem von le az esemény értékéből: 1826-ban megszületett az első fénykép. Ahogy finomodott az eljárás, változtak az alapanyagok és megjelentek a portrék, lassan a festők is ráébredtek: nem elég többé, ha a valóságot igyekeznek visszaadni, hiszen arra már van sokkal jobb médium. A fotó pedig maga is kinőtte látványosság mivoltát és kivívta a maga helyét a művészetek között. Most pedig megint nem tudni, mi a helyzet.

Fotó: Neményi Márton

Az, hogy tízezer forintért hozzá lehet jutni egy alapfunkciókkal bíró digitális fényképezőgéphez, amellyel aztán ingyen és különösebb technikai tudás nélkül onthatjuk képek ezreit, mindent megváltoztat. Ahogy az is, hogy már nincs gyártó, aki ki merné hagyni a kamerát telefonjából – amely egyébként általában annyira primitív, hogy camera obscuraként működik. Azt hiszem, nem túlzás kijelenteni, hogy súlyosabb a változás, mint a fotográfia elterjedésekor, hiszen az mégiscsak maradt a kifinomult elit perverziója, ma pedig… nem is ecsetelem, elég egy szó: Facebook. Nem panaszképpen mondom (mindjárt elmagyarázom, miért nem), de amit ma látunk, az szó szerint a mennyiség diadala a minőség felett.

Photo or it didn’t happen, azaz ha nincs kép, meg sem történt. Miközben tényleg minden a folyamatos dokumentációról és megosztásról szól, senki sem tudja, hova vezet ez. Magyarán felnő egy generáció, amelynek természetes lesz, hogy bárki visszakeresheti életük bármely napját és ők is visszakereshetik bárkiét, és ennek az idősebbek összes hüledezése sem állhat az útjába. (Hány tini kell egy villanykörte becsavarásához? Száztizenegy, egy becsavarja, tízen feltöltik a képeket Facebookra, százan pedig lájkolják az albumot.)

Őszintén, visszanézi valaha valaki a nyaraláson készült négyezer fotót? Vagy a kétszáz képet a „profilképek” albumban? Nem. És ha mégis, hány tizedmásodpercet szán egy-egy fotóra? És ha már ennyi kép készül, legalább arányosan több is a minőségi fotó – azaz, ha anno egy tekercs filmből egy kocka sikerült jól, most háromezer képből száz sikerül? Na ugye, hogy nem. Fotózás közben pedig nem kell spórolni a kattintással, nem kell bíbelődni a beállításokkal, ami rendkívül szórakoztató, de súlytalanná teszi az egészet. Ismerek fotóst, aki csak azért dolgozik filmre, hogy tudja: harminchat lövése van és kész. Ami bőven elég. Az a fotós, aki nem képes harminchat képben elmesélni bármilyen történetet, az egyáltalán nem is tud történetet mesélni. Közben persze tőlem is százötven-kétszáz képet várnak egy-egy eseményről, esküvőről, hiszen már nincs olyan, hogy túl sok.

Benkő Imre: Karbantartók. Kohógázüzem, Ózd, 1989.

Ha már itt tartunk: mi lesz az úgynevezett igazi fotósokkal? A tizenöt kilós oldaltáskával, ezerzsebes mellénnyel, nyolc objektívvel rohangáló hősi fotóriporter, vagy a saját építésű stúdiójában egy-egy beállítással napokig bíbelődő fotóművész szerepe súlytalanodott, egyre kevésbé vehető komolyan. És ez jól van így. Éppen itt az ideje ugyanis, hogy elkezdjünk pozitívan gondolni arra, hogy ma már pillanatok alatt megszerezhető az eszköz és a tudás, és senki nem lesz profi csak attól, hogy van felszerelése. Az új szűrő nem ez és a technikai tudás, hanem az, hogy milyen ötlettel áll elő, kitalál-e magának valamit, egy témát, egy kompozíciót, vagy akár egy szerepet, ami működik, feltűnést kelt, elviszi a hátán az alkotásokat. Szóval fantázia nélkül legfeljebb el lehet bújni a profizmus biztonságos bunkerébe és siránkozni, hova jutott a világ. De a döntő kérdés úgyis az, hogy van-e élet a képekben vagy nincs. Nem mintha piedesztálra szeretném állítani Terry Richardsont, de tíz-tizenöt éve ugye elképzelhetetlen lett volna, hogy sikeres legyen valaki, aki telibe vakuzza és szénné égeti a modelleket egy fehér fal előtt. Lehet viszolyogni tőle, de az biztos, hogy ijesztően őszinte képek – nyilván ez zavarja az ellene ágáló modelleket.

Egyelőre persze csak fény van az alagút végén, de az átmeneti kor már csak ilyen. A fiatalok most még bajban vannak: a piacot meghódították az ingyen van olcsón, lelkesedésből dolgozó amatőrök, a példaképek kihalnak vagy feladják, közönség pedig alig akad, ha mégis, legfeljebb nyom egy lájkot és már kattint is tovább. Iskola, irányzat, közösség, amelybe kapaszkodni lehet, már rég nincs. Fuldoklunk a képekben és senki nem tanítja meg nekünk olvasni őket – olvasni kell ugyanis őket, akár egy verset. (Az analfabetizmust pedig kihasználják a reklámcégek, de ez messzire vezet.) Megelégszünk a profilképek nézegetésével, esetleg lelkes dilettánsként bedőlünk az összes zsákutca-trükknek (HDR, infra, halszemoptika, lágyítás, Photoshop-varázslatok), jobb esetben megtanulunk pár alapszabályt és ezekbe kapaszkodva igyekszünk elhitetni magunkkal, hogy értünk hozzá, és ha még gépünk is van, fotósok vagyunk. Sok önkritika és alázat kell ahhoz, hogy ezen túllépjünk.

Horváth Dávid képe Eörsi Istvánról halála előtt

A megoldás? Pofonegyszerű: nem kell sem iskolába járni, sem méregdrága képelméleti albumokat bújni, hőbörögni és siránkozni pedig végképp, csak egy kis egyéni elhatározásra van szükség. Ne kattintsunk tovább. Ragadjunk le a képeknél és nézzük őket addig, amíg el nem indul valami. Még csak nem is kell megbeszélni magunkkal, mi történik, elég, ha történik valami. Hamar megtanuljuk kirostálni a hatásvadászatot és megtalálni az őszinte képeket. Ha ez megvan, az olyan, mintha megtanultuk volna az ábécét, azaz szépen lassan elkezdhetünk próbálkozni az olvasással is.

Kapcsolódó cikkek:
Hozzászólások