Mi ez?

A vak fotós legendája

7370

„Nem vettem komolyan a fotózást egészen addig, amíg teljesen meg nem vakultam.” Így kezdi bemutatkozását Pete Eckert amerikai képzőművész. Mintha zárójelben lenne minden, ami akkor történt, mikor még látott és a vaksággal újjászületett volna. Telibe trafált szavaival, éppen az előző nap gondolkodtam azon, mi történne, ha megvakulnék. Valószínűleg élni sem lenne kedvem, annyira akörül forog minden, hogy mit látok. Most azt hiszem, nem ártana még egyszer átgondolnom a dolgot.

Eckert története nem csak azért magával ragadó, mert ezek szerint létezik egy vak fotós, ami elsőre a világ legnagyobb oximoronjának tűnik, hanem azért, mert amit csinál, az nagyon jó. Eredetileg szobrásznak és tervezőnek tanult, szeretett volna a Yale-en építészetre jelentkezni, amikor egy orvos közölte vele: retinitis pigmentosában szenved, majd kisétált a váróteremből anélkül, hogy megmagyarázta volna. Ez pedig a legalattomosabb szembetegség: örökletes, gyógymódja nincs, a beteg tehetetlenül át kell hogy élje, amint az évek, évtizedek alatt elsorvasztja retinapálcikáit. Először farkasvakságként, majd csőlátásként jelentkezik, végül beáll a majdnem teljes vagy teljes vakság. Rá ez utóbbi várt.

A művész végül egy tévéműsorból tudta meg, mi történik vele. (Akkoriban még nem volt Wikipédia.) Két évig tartott, mire összeszedte magát. Akkor kihajtogatott egy táblázatot menyasszonya elé azzal, hogy nagyjából ilyen ütemben veszíti majd el a látását. Ha most, vagy akár a házasság után elhagysz, nem hibáztatlak – mondta. Most huszonöt éve házasok. Volt ács, irodista, persze, amint elkezdett megvakulni, le kellett mondania minderről. A teljes vakság után egy évvel tért vissza a harcművészetekhez, kapott egy Uzu nevű vakvezető németjuhászt és művészkedni kezdett.

Fametszetekkel kezdte, a thai chi szerint mozgatva az elektromos eszközöket, lassan, érzéssel, őrületbe is kergette feleségét. Pénzt nem keresett vele, fából készült falióráit is jobbára csak azért vették, mert elképedtek, hogy egy vak ember ilyesmire képes. Aztán megtalálta néhai anyósa régi fényképezőjét, megjavította (mint mindent) és kattintgatni kezdett. Felfedezte, hogy infravörös képeket is készíthet. Egy vak fotós, aki az egészséges emberi szem számára is láthatatlan tartományban dolgozik – ezt nem hagyhatta ki. Ekkor már tudta, hogy fotós lesz, a baj csak az volt, hogy nem volt miből tanulnia, leszámítva persze a helyi fotósboltot, ahol naponta órákig zaklatta kérdéseivel a munkatársakat. A tulaj végül kölcsönadta neki gyönyörű Mamya gépét, amelyet pár hét alatt annyit használt, hogy elkezdett kopni. Visszavitte, elnézést kért, a nő pedig odaadta neki örökbe.

Van persze pár szervezet és alapítvány, amely kifejezetten a vak és gyengén látó vizuális művészekkel foglalkozik. Többségük azzal érvel az elképedő arcokat látva, hogy az úgynevezett vakok csak tíz százaléka teljesen vak, azaz alkotói többsége lát foltokat, amelyet aztán sajátos módszerekkel képeznek le. Azt sem szabad elfelejteni, hogy vannak, akik régebben láttak, így képesek emlékezetből művelni a festészetet, szobrászatot. Pete Eckert esetében egyikről sincs szó, hiszen semmit sem lát és már ebben az állapotban kezdett fotózni.

„Csak turista vagyok a látók világában. Fotókat csúsztatok át a vakok ajtaja alól, hogy a látók megnézhessék őket a fényben. Az elmém tekintetével nézem a képeimet. Tisztán látok minden beállítást, hangot, érintést és az emlékeimet használva. Nem kötnek azok a határok, amelyekről a látók azt hiszik, hogy léteznek. A múzeumban megkérdezem, meg szabad-e érintenem a szobrokat, de ez már egy másik hosszú történet.”

A látók nem segítik Eckertet, legfeljebb elmondják véleményüket az előzetesen előhívott képekről. Egyébként egyedül dolgozik a sötétkamrában, ahogy egyedül is komponál és exponál a fotózás során. Bizarr világításokkal dolgozik, hosszú ideig nyitva hagyja a zárat, fénnyel fest, egy konyhát, egy sufnit szürreális díszletként használ, alakjai szellemszerűek. Ami pedig a lényeg: képei alapján soha senki nem gondolná, hogy egy vak fotós munkái. Használja a vakságot, nem szenved tőle. Segít neki, hogy nagyszerű fotós maradjon.

Semmit sem tudunk a világról.

Kapcsolódó cikkek:
Hozzászólások