Közösség

Idegen szülők

7360

„Anyukád hogy van?” „Köszi, jól. És a tied?” „Hát, ő is.” És tényleg? Biztos vagy benne, hogy jól vannak? Honnan tudod? Mondták? Mikor beszélgettél utoljára egy jóízűt az apukáddal arról, hogy ő hogyan látja a világot, mit szeretne még elérni, mire vágyik, mivel elégedett, mitől akadt ki legutóbb? Vagy az anyukáddal ugyanerről? De nem is kell ennyire mélyre ásni. Elég csak azokra a dolgokra gondolni, amelyek amúgy teljesen egyértelműek is lehetnének. Melyik a kedvenc étele? Hova utazna a legszívesebben? Hányszor volt az életében szerelemes és kibe? Ugye, nem is olyan egyszerű. Pedig velük élünk. Velük éltünk. És mégsem tudunk róluk szinte semmit.

Most, hogy már nem élek együtt a szüleimmel, és hetente egyszer-kétszer beszélünk telefonon vagy e-mailezünk, és havonta egyszer 3D-ben is látjuk egymást, sokszor eszembe jut, hogy mennyire keveset tudok róluk. Azon a néhány alapinfón túl nem is igazán tudunk egymás életéről, annak ellenére, hogy a vérségi kötelék az egyik legerősebb kapcsolatnak számít.  Aztán hamar rájövök, hogy a bevezetésben felsorolt kérdésekre akkor sem tudtam a választ, amikor még egy fedél alatt éltünk. És nem azért, mert nem voltak fontosak a szülők, hanem egyszerűen alapértelmezett volt a jelenlétük, ott voltak, figyeltek ránk, nekünk jó volt, azt pedig a gyermeki önzés elnyomta bennünk, hogy érdekeljen bennünket, nekik mennyire nem jó vagy éppen jó.

Fotó: Flickr

Aztán néhány éve elkezdtek emberként is érdekelni azok, akik addig neveltek. Most átgondolva, akkor fogalmaztam meg először a kilétükre vonatkozó első kérdéseket. Később pedig már láttam a hibáikat is, de anélkül lettem rájuk dühös vagy vontam le elhamarkodott következtetéseket, hogy tudtam volna, mit és miért csinálnak, vagy mi motiválja őket. Aztán volt egy olyan időszak is, amikor talán túl sokat is tudtam egy-egy életszakaszukról. Amikor már azon gondolkoztam, hogy tényleg velem kell-e megbeszélni olyan dolgokat, amiket én a barátnőmmel szoktam. Pedig jólesett a bizalom, hogyne esett volna jól, csak a hirtelen fordulat okozott némi meglepetést. Vajon optimalizálható az egészséges szülő-gyerek viszony mennyiségileg és minőségileg? Mennyit kell tudnunk valójában a szüleinkről, és mennyit akarunk tudni róluk? Több helyen is olvastam arról, hogy minél inkább leválik a gyerek – financiálisan is – a szüleiről, annál könnyebben megtalálják egymással a közös hangot. Annál inkább tudnak olyan dolgokról is beszélgetni, ami eddig egyáltalán nem volt jellemző. Talán ehhez a szakaszhoz értem el én is, így 28 évesen. Csak meg kell teremteni az alkalmat és az időt arra, hogy újra-ismerkedjünk. Mert láttam ilyet is.

Nemrég egy másik család tripla születésnapi vacsorájára voltam hivatalos. Az ajándékozás előtt mindenki leült a nappaliba egy pohár itallal, és a születésnaposok elmesélték a születésük történetét úgy, ahogy azt a szüleik elmesélték nekik. Akik persze jobban tudták, azok bele-belejavítottak a történetbe. Valószínűleg mindenki ismeri a saját születésének a forgatókönyvét, tudta, mik voltak a komplikációk – ha voltak –, mikor sárgult be – ha besárgult –, mikor engedték haza a kórházból, és milyen élményei voltak vele kapcsolatban a szüleinek. De vajon tudjuk-e, hogyan születtek meg a szüleink vagy a nagyszüleink? Lehet, hogy csak azért nem mesélnek, mert azt hiszik, nem vagyunk kíváncsiak rájuk, pedig a család is legalább annyi érdekes történettel és szaftos pletykával bír, mint a Fókusz, az Aktív, a Való Világ, vagy a Reflektor. Csak ki kell kapcsolni a tévét, nem kell a net előtt ülni, hanem letelepedni a szüleink és nagyszüleink mellé, és hagyni, hadd meséljenek. Úgy és azt, ahogy és amit ők akarnak.

Kapcsolódó cikkek:
Hozzászólások