Lélek

A férfiak ideje

7338

Mit csinálnak a férfiak? Dehogynem tudja mindenki, tanultátok hosszú éveken át; ezt hívják ugyanis történelemnek. Akkor azt is tudjátok, hogyan és mit írnak a férfiak – ez az irodalom. Művészettörténeten pedig hallott mindenki elég halott, festői ambícióval megáldott férfiról, ugye? Többek között ezt a hozzáállást unták meg a nők majd’ egy évszázada. Ebből lett a feminizmus, és csupán pár évtizeddel azután, hogy elkezdték hallatni a hangjukat, a felismerés („jé, ezek úgy gondolják, nem a konyhában a helyük!”) átszivárgott az egyetemekre. Ebből lett aztán a finom szóhasználattal gender studies-nak (kb. nemkutatás) nevezett tudományág, amely valójában nőtudományt jelent, a férfiak legfeljebb érintőlegesen kerülnek szóba.

Most azonban megjelentek a férfitudományok (male studies), és bár ilyen szak még nincs, akadémikus körítés és tankönyvek már léteznek. Lett is belőle zavar. Az egész egy New York-i férfi pszichiáterhez, Edward M. Stephenshez kötődik. Az indítványhoz (legyen ebből külön szak) neves, a férfiak közötti kötődésre és versenyre (male bonding) és a férfigyűlöletre specializálódott kutatók csatlakoztak. A szkeptikusok persze megjegyezték, hogy valami olyasmit találtak fel, ami mindig is létezett, sőt harminc éve kutatják, csak éppen men’s studies néven. Az újonnan létrejött (?) tudományág képviselői azonban azzal érvelnek, hogy az eddigi férfikutatók alapvetően a feminizmus alaptételeit hangoztatták, amely szerint a nemi identitás alapvetően társadalmi konstrukció, konvenciókon alapul, azaz szabadon változtatható, variálható. Az ezt legalaposabban leíró kutató, Michael Kimmel szerint jót tesz a nőknek és a férfiaknak is, hogy nemileg egyre inkább semleges világban élünk. „Ennyi volt, az a hajó elúszott.” – mondta nemrég arra a kérdésre, hogy érvényes-e még a „férfiak a Marsról, a nők a Vénuszról jöttek” című elmélet.

A vérükben van (2001 Űrodüsszeia)

Ezzel szállnak tehát szembe a male studies művelői. A férfi és a nő szerintük genetikailag meghatározott, azért viselkedik úgy, ahogy, mert a természet így akarja. Az elmélet követői úgy vélik, hogy civilizáció ide vagy oda, valahol bent még mindig Neander-völgyiek vagyunk: erőszakos, falkába tömörülő, szexuális birtoklásvágy által irányított fajta, akit nem ártana, ha legalább szobatisztaságra szoktatnának a nők. Lehet azon vitázni, kell-e ennek külön tudomány, de egy tételben biztosan egyetért a két oldal: a fiatal fiúk bajban vannak.

Már az iskolában lecsúsznak a gyorsabban haladó lányokhoz képest, és a szakadék csak nő az egyetemen, ha egyáltalán felveszik őket – a sikeres felvételit teljesítők aránya világszerte 60-40 százalék a nők javára. Ezt többen azzal magyarázzák, hogy az iskolák elnőiesedtek, a legtöbb tanár nő és a tantermek ivararánya sem kedvez a fiúknak, nem csoda hát, hogy kevéssé tolerálják hevességüket és azt, hogy rövidebb ideig képesek folyamatosan koncentrálni, mint a lányok. A nők gyorsabb és elszántabb fejlődését felerősíti, hogy mire végeznek a középiskolában, nincsenek illúzióik a válási ráták felől és pontosan tudják, hogy adott esetben egyedül kell majd nevelniük a gyereküket. Kettejüknek tanulnak hát, ellentétben a férfiakkal, akikből ez a hajtóerő hiányzik – ez pedig sokak szerint tiszta biológia.

Az egyetemi légkörről nem is beszélve. Kimondva vagy kimondatlanul él a sztereotípia, hogy olvasni, kutatni „nem menő”, férfiatlan foglalatosság, és ezt nem feltétlenül a tanárok vagy a női diákok, hanem maguk a férfi hallgatók mondják: egy pszichológia szak professzora megkérdezte őket, hogy vannak, és többségük úgy érezte, „nem látják itt szívesen”. Egy másik professzor, Miles Groth tovább ment: fiúklubot szervezett hallgatóinak, akik nyíltan beszélhetnek erről minden héten. Meg is teszik, csak éppen azt nem tudják, mi a baj valójában. „A lányok azt mondják, egyszerűen eljött az ő idejük, de ezzel nem értek egyet.” – mondja egyikük.

Hagyományos nemi szerepek (I. e. 10000)

Groth szerint rengeteget beszélnek a női problémákról, szerepekről, kihívásokról és érvényesülési lehetőségekről, de azt illedelmesen elhallgatják, mi történik e generáció férfijaival. „Ez a férfihatalom mítosza miatt is van. Ha egy hímnemű felhozza ezeket a kérdéseket, amelyeket én most felteszek, azt gondolják, azért emlegetem a hatalmat, mert irányítani akarom a nőket.” Amit viszont még ők sem mondanak ki (legfeljebb a sorok között): az új „tudományt” részben az elharapódzó feminista hozzáállás hívta életre, amely mostanában a bölcsészkarokon és a pszichológia szakon is dívik. (Ez Amerikára érvényes, a magyar bölcsészkarokon tapasztalataink szerint még inkább a férfiak döntenek.) Ez a számokban is megmutatkozik: a férfikutatókat zavarja, hogy a nőiségre hivatkozó tudósok szinte automatikusan megkapnak minden támogatást, amit kérnek, míg nekik lépten-nyomon magyarázniuk kell, miről van szó.

A tudományos kutatás farvizén persze rengeteg „aktivista” ólálkodik, akik gyakran nőgyűlölő megnyilvánulásaikban hivatkoznak a professzorokra. Ennek legszebb példája az A Voice for Men nevű sorok között hergelő hírportál, amelyen korábban linkeltek egy „aggasztó” cikket. Eszerint a nők túl- és a férfiak alulértékelése hamarosan civilizációs kataklizmához vezet, ennek szervezői pedig a „gyűlölet fűtötte” feministák lesznek, akik már most koncentrációs táborba küldenék bármely ártatlan férfitársukat, ha megtehetnék.

Bár nem éppen tudományos érvelés, több kritikus nem mulasztja el megemlíteni, hogy a férfiak problémáit feltáró kutatók valahol nagyon jellegzetes alakok: Dr. Stephens brutális váláson van túl, amely tönkretette anyagilag, gyerekei pedig elhagyták, Dr. Groth pedig egy kisfiús 63 éves, akinek se felesége, se gyereke. Ez utóbbi azonban úgy érzi, mindenképpen van értelme annak, amit tesz: az órái általában népszerűek, a szemináriumok megtelnek, a legutóbbin pedig a szokásos harmincfős csoportban öt lányt látott. Amikor megkérdezte, ki miért vette fel a tárgyat, ők azt mondták, szeretnék jobban megérteni a fiúkat. A srácok nem tudtak mit mondani.

Kapcsolódó cikkek:
Hozzászólások