Test

Fogyózz a nemzetért!

7329

Szó szerint fuldoklunk a diétában: a magazinoktól a tévéműsorokon át a könyvespolcokig csak úgy ömlenek ránk a tuti tippek, amelyek két hét alatt tízkilós fogyást ígérnek, ahogy a hitelesebbnek tűnő, „lassú víz partot mos” alapon működő fogyókúrák is. Van biztos receptje az alternatív módszerekből jól felkészült egyik szomszédnak is, és persze a másiknak is, aki életében nem evett még mást, mint kolbászt és abált szalonnát, ”aztán nézz rám, látsz te itt hájat?”. És közben évről évre kövérebbek vagyunk: a túlsúlyos és elhízott emberek aránya ötévente megduplázódik. Hogy is van ez?

Nyilván van igény a fogyókúrára, hiszen ha nem lenne, ekkora választék sem lenne – szabad versenyes kapitalizmus van ugyebár. Valószínűleg arról van szó, hogy sokan fogyókúráznak, ám ezek többsége – egyes felmérések szerint kilencven százaléka (!) – hatástalan, méghozzá a jojó-effektus miatt. Azaz: sokan szépen lefogynak, majd ugyanebből a lendületből visszahíznak. Azt nem tudni, hogy eleve a fogyókúrákkal van-e a baj, vagy inkább azzal, hogy a technikai részére Dr. Atkinstól Norbin keresztül a személyi edzőkig megtanítanak minket mindenre, kitartásra és önfegyelemre azonban már nem futja.

Nyilván mindkettővel: az önsanyargatással járó, egyoldalú táplálkozásra épülő diéták látványosak, viszont ahogy elkönyveljük, hogy sikerült és visszatérünk a normális étrendhez, jönnek vissza a kilók. De mi az a normális étrend? Az, amit a fogyókúra előtt gyakoroltunk? Nyilván nem, hiszen akkor nem kellett volna fogyókúrázni sem. Vagy az, amit az emberek úgy általában megesznek? Ez utóbbi is teljesen eltorzult az utóbbi években: a gyorséttermek egyre nagyobb adagokat szolgálnak fel, amelyeket persze „átlagosnak”, „közepesnek” hívnak; gyakorlatilag rászoktatják a zabálásra, akit csak lehet. A legnagyobb adag (lehet az XL vagy más fantázianevű) üdítők például több étteremláncban egyszerűen meghaladják egy felnőtt ember teljes gyomorkapacitását is.

Persze tudjuk jól, nem kell szemétkaját enni, maradjunk csak a jól bevált házikosztnál. Ám még ezzel is vigyázni kell: a szakácskönyvek szerkesztői is egyre több zsírban gondolkodnak. Egy kutatás szerint az utóbbi hetven évben majdnem másfélszeresére nőtt a receptekben használt kalóriamennyiség és nőttek a felszolgálandó adagok is. Persze ez főleg Amerikában igaz, de azért érdemes végignézni, honnan származnak a fordított szakácskönyvek. A fenti veszélyforrások mind kivédhetőek, de kinek van erre ideje? Kimutatták azt is, hogy az éles versenyen alapuló, stabil szociális háttérintézmények nélküli országokban pusztít az elhízás, méghozzá szó szerint. Leegyszerűsítve: az amerikaiak és az angolok nem azért kövérebbek, mint a svédek vagy a finnek, mert több náluk a McDonald’s, hanem azért, mert helyt kell állniuk nap mint nap, bizonyítaniuk kell, nem lehetnek betegek, gyengék, már csak azért sem, mert nem gondoskodik róluk automatikusan a társadalom.

Az eredményt ismerjük: járványszerű elhízás, beteg társadalom. A magyarok fele szív- és érrendszeri időzített bomba: a magas vérnyomás normális testsúly esetén 20-25 százalékos arányban fordul elő, túlsúly esetén ez 45-50, elhízásos állapotban 50-65 százalék. A lakosság közel fele magasvérnyomás-betegségben szenved – sokan nem is tudják. Az arányok pedig folyamatosan nőnek. Az elhízás egyébként a társadalom szemében inkább esztétikai, mint egészségügyi zavar: a kövér emberekkel szembeni előítéletek (testi-lelki gyengeség, alacsony intelligencia) a rasszizmushoz mérhetőek. Általában maguk a fogyókúrázók is elsősorban az önképük javítása végett diétáznak, mint egészségük miatt; nem csoda, hogy aztán vissza is szedik a kilókat.

Számukra van még egy érvünk: a nemzeti össztermék. Amerikában évente hetvenötmilliárd dollárnyi plusz állami költséget jelent az elhízottak, illetve a kövérség miatt betegekké válók kezelése. A jelenség ellen a biztosítók is ágálnak, akik számára lassan az egyik legsúlyosabb tétel az egyre több cukorbeteg kezelése. Az ottani lakosság egyharmada túlsúlyos, egyharmada elhízott. Egyre több munkaadó próbál tenni a dolgozók egészségéért, de többségük még nem látta be, hogy minden erre költött dollár háromszorosan térül meg a javuló termelés miatt, és azért, mert zsírszegényebb ételeket rendelni a büfékbe sokkal olcsóbb, mint fizetni a betegség miatti kimaradást. Európában is így van ez: egy normál testsúlyú olasz átlagos éves gyógyszerköltsége 35 ezer forintnak megfelelő euró, a túlsúlyosak esetében dupla ennyi, elhízottaknál pedig 90 ezer, az arány pedig nálunk is hasonló lehet.

Ez persze azt is jelenti, hogy eddig nem igazán mutatkozott meg az Egészségügyi Világszervezet „elhízás elleni küzdelem európai kartája” című kiáltványának hatása. Ebben ugyanis kijelentik, hogy a túlsúly a legsúlyosabb közegészségügyi kihívás a kontinensen, amely az eü-kiadások hat százalékáért felelős és mindössze pár évtizede jelent komoly problémát, a fejlődő régiókban ugyanúgy, mint a fejlettekben – azaz nem csak a gazdagok kövérek. A WHO persze a politikától és a közszereplőktől – civilek, médiamunkások – várja az első lépést, azaz azt szeretné látni, hogy felülről fogyasztják a társadalmat. Éppen azok, akik az első adandó alkalommal lazán kiszolgálják a nagyvállalati érdekeket, amelyek adott esetben telített és telítetlen zsírok körül forognak.

Valószínűleg nem véletlenül hallunk keveset arról, hogy mennyi megtakarítást jelentene az államkasszának az elhízás felszámolása – akár úgy is, hogy keményen megadóztatják az egészségtelen ételeket forgalmazó cégeket, amire egyébként van példa Észak-Európában. Ennek hatása egyébként is csak hosszú távon lenne érezhető, valószínűleg egy generációnyi idő kellene ahhoz, hogy komolyabban megkönnyebbüljön az egészségügy, előre gondolkodásban pedig sosem voltunk jók. Pedig lehetnénk. Tényleg jót akarsz az országnak? Eleged van abból, „ami itt folyik”? Egyél rendesen és élj sokáig. Lehet, hogy nem sok minden változik, de senki nem mondhatja rád, hogy nem tettél meg mindent.

Kapcsolódó cikkek:
Hozzászólások