Lélek

Beteg elmék a vásznon

7328

Elnézve a vásznon időről időre felbukkanó sorozatgyilkosokat, depressziósokat, amnéziásokat és egyéb zakkant figurákat, feltételezhető, hogy a forgatókönyvírók könyvespolcain komoly gyűjtemény található pszichopatológiai alapművekből, sőt egyik-másik polcon nem annyira alapművek is előfordulnak. Egyáltalán nem meglepő ez, hiszen remekül ki lehet aknázni a különféle lelki és elmebetegségekben rejlő drámai vagy épp tragikus elemeket, remekül lehet borzongatni a mozik közönségét egy-egy pszichopatával, sőt még vígjátékot is lehet alapozni rá. Íme öt példa a filmipar és a pszichiátria szerencsés találkozására.

Memento

Az amnéziát a latin-amerikai szappanoperáktól kezdve a filmművészet csúcspontjait jelentő alkotásokig szinte minden fronton bevetették már, ami nem is csoda, hiszen egyszerre izgalmas és rémisztő ez az állapot. A bökkenő csak annyi, hogy a legtöbb esetben egyáltalán nem hitelesen ábrázolják. Kevés kivétel van ez alól, de a Memento mindenképpen közéjük sorolható, ugyanis olyan mesterien és szakszerűen ábrázolja az emlékezetvesztés állapotát, hogy pszichológushallgatóknak oktatófilmként vetítik. Külön csemegét jelent, hogy nem a csontig lerágott retrográd amnéziát dolgozza fel a film, amikor is a sérülés előtti emlékek törlődnek ki, hanem a trauma utáni emlékeit képtelen elraktározni a főhős, vagyis anterográd amnéziában szenved.

Kis költségvetés, nagy ötlet – az azóta szuperprodukciókat rendező Christopher Nolan filmje megmutatta, hogy lehet kultuszfilm egy olyan moziból is, amely intelligenciát és maximális odafigyelést igényel. A Memento úgy képes elmondani egy szövevényes sztorit egy az emlékeit folyamatosan elvesztő hivatalnokról, hogy azt a végétől az elejéig teszi, a jelenetek között azonban fekete-fehér, lineárisan haladó betéteket épít. Az egész olyan, mintha kiborítanának a nézők elé egy különösen bonyolult kirakós játékot. Érdemes megküzdeni vele.

Egy csodálatos elme

Kitűnő példa arra a közhelyre, hogy az őrült és a zseni sokszor elválaszthatatlan. A film az 1984-ben Nobel-díjjal kitüntetett matematikus, John Nash életét dolgozza fel, bár meglehetősen szabadon kezeli a tényeket. A hangsúlyt Nash paranoid skizofréniájára helyezi, ugyanis a tudós köztudottan ebben szenved. De mivel nagyvonalúan bánik a tényekkel, a betegség ábrázolása sem teljesen hiteles. Az viszont tény, hogy a skizofréneket jellemző kidolgozott téveszmerendszerben rejlő dramaturgiai lehetőségeket zseniálisan kiaknázza. Ezenkívül a skizofrének gondolkodására jellemző szokatlan, sokszor bizarr képzettársítások és az ok-okozati viszonyok merész kezelése magyarázatul szolgálhat újszerű elméletére.

Ron Howard mozija ügyesen egyensúlyozik az őszinte dráma és a nyál határán, a skizofrén matekzseni meséje azonban így is izgalmas. Randifilmként sokkal jobban használható, mint pszichiátriai esettanulmányként, de hát kit érdekel, ez Hollywood. Abban viszont sem a rendező, sem a forgatókönyvíró, sem Russell Crowe nem segít, hogy legalább egy kicsit megértsük a betegség mibenlétét, legfeljebb a rácsodálkozás marad: jé, ezt akkor most mind csak képzelte? Azt mindenki döntse el maga, hogy elnézi-e a filmnek a leegyszerűsítést.

Született gyilkosok

Oliver Stone klasszikusa az antiszociális személyiségzavar eltúlzott ábrázolása annak minden következményével együtt. Szó szerint vérbő feldolgozása annak, hogyan lehet különösebb megrendülés nélkül gyilkolni, sőt mészárolni, rabolni és gyakorlatilag bármilyen bűncselekményt végrehajtani és még véletlenül sem beilleszkedni a társadalomba. Az egyetlen hiteltelen elem a szerelmi szál, ugyanis valamirevaló pszichopata képtelen az érzelmekre és a kötődésre, legfeljebb eljátssza, ha az érdeke úgy kívánja.

Kamaszkorom legszebb nyara volt, amikor láttam, de tényleg. A klipszerű látvány, a vad zenék és a sorozatgyilkos pár sármja kihozta belőlem a lázadót – rendben, nem volt nehéz, tini voltam, de nincs még egy film, amelyet közvetlenül egymás után kétszer megnéztem volna. Felnőtt fejjel már látom, hogy Oliver Stone társadalom- és médiakritikája menthetetlenül hatásvadász, de az emlékek elviszik a hátán. És persze a bármit eljátszó, bár a fejszerkezete miatt redneck-szerepekbe kényszerített Woody Harrelson teljesítménye.

Mary és Max

Megható, de távolról sem giccses ábrázolása a barátságnak és az Asperger-szindrómának, amik első nekifutásra egymástól távol eső kategóriáknak tűnnek. Max, az egyik főszereplő ugyanis az autizmusnak ebben az enyhe típusában szenved. Korlátozott szociális készségeinek tökéletesen megfelel a Maryvel folytatott levelezés, hiszen kapcsolatteremtési nehézségei, a helytelenül értelmezett gesztusok és a finom árnyalatok félreértése itt nem jelent akadályt. Viszont az a tény, hogy az átlagembernél jobban tud koncentrálni egy-egy számára fontos tevékenységre, kifejezetten előnyt jelent. Persze a másik oldal is figyelemre méltó, nevezetesen, hogy miként kell elfogadni és kezelni egy ilyen embert.

Azt, hogy az „aszpisok” tényleg olyanok-e, mint az öregedő New York-i gyurmafigura, aki valami abszurd véletlennek köszönhetően összebarátkozik egy ausztrál kislánnyal, legfeljebb onnan lehet sejteni, hogy az egész nagyon megindító, azaz valahol biztosan igaz. Mary végül pszichológus lesz és Maxból írja a szakdolgozatát, csak aztán kiborul a bili. A végén nem tudni, melyikük betegebb, a tanulság pedig: legalább egy kicsit mind azok vagyunk.

Csak egy kis pánik

A végére hagytuk a pszichopatológia vígjátéki oldalát, a pánikzavarban szenvedő maffiavezér történetét. Persze, a betegre váratlanul rátörő intenzív szorongásrohamok, amik szédüléssel, szapora szívveréssel, verejtékezéssel, halálfélelemmel és a megőrüléstől való rettegéssel járnak, egyáltalán nem viccesek. De ha mindehhez hozzáveszünk egy olyan jellemet, aki a lelki életével eddig gyakorlatilag egyáltalán nem foglalkozott és minden ilyenfajta elgyengülést nevetségesnek tart, máris jó kis helyzet- és jellemkomikummal állunk szemben. Minderre rátesz egy lapáttal a pszichológus-páciens viszony hivatalos és gondosan szabályozott kereteinek tökéletes semmibevétele, és már kész is a fetrengve röhögős komédia.

Amennyi kiderül a filmből a pánikbetegségről, annyi kiderül egy két bekezdéses várótermi brosúrából is, ezért tehát nem érdemes megnézni. Az azonban ismét megerősítést nyer, hogy Robert De Niro addig hatalmas színész, amíg bohóckodásra nem kényszerítik. A sztereotip maffiavezér egyébként is ezerszer lerágott csont. A poénok kiszámíthatóak. Nem tudom, miért röhögtem végig.

Kapcsolódó cikkek:
Hozzászólások