Tarts degut!

A degu egy veszélyes állat, ugyanis pillanatok alatt belopja magát az ember szívébe, aki, mire észbe kap, már degut akar tartani. Persze nem olyan nagy baj ez, hiszen ez az imádnivaló kis rágcsáló akár kis alapterületű panelban is remekül elvan, feltéve, hogy kap egy tágas ketrecet, egy társat és némi törődést a gazdájától. Ez utóbbi egyébként garantált a fent vázolt okok miatt.

A csalitpatkányfélék családjába tartozó állatka Dél-Amerikából származik, Európába és az Egyesült Államokba tudományos céllal kerültek az első példányok. Mivel nem tudják megemészteni a cukrot, ideális alanynak bizonyultak a diabéteszkísérletekhez. Hamar elterjedtek azonban hobbiállatként is, ugyanis könnyen szelídíthetők, nem igényelnek különleges tartási körülményeket, intelligensebbek más otthon tartott rágcsálóknál, és nem utolsósorban ezeket a kedves kis jószágokat az is megszereti, aki alapjáraton irtózik a patkányféléktől.

A kölykök akkorák, mint egy hörcsög, de meglepően gyorsan nőnek és felnőtt korukra 15-20 cm lesz a testhosszuk. Körülbelül ugyanilyen hosszú farkuk van, melynek végén helyes kis bojt díszeleg – ez az egyik ismertetőjelük. 2-8 kölyköt hoznak a világra, melyek 4 hónapos korukra válnak ivarérettekké. Természetes élőhelyükön kevés degu éri meg a kétéves kort, fogságban viszont átlagosan öt évig élnek.

Mivel természetes környezetükben kolóniákban élnek, célszerű legalább kettőt tartani, a magányos deguk ugyanis agresszívebbek, könnyen depressziósak lesznek és hamarabb elpusztulnak. Szeretik a tágas tereket, ezért legalább 100x50x60 cm-es ketrecet érdemes beszerezni két-három példány számára, és azt minél változatosabban berendezni. Élelmezésük nem igényel különösebb erőfeszítést, ugyanis különféle magvakkal táplálkoznak.

Reggel és este a legaktívabbak, napközben szeretnek a pihenésre koncentrálni: kényelmesen elhelyezkednek a ketrec egy-egy magasabb pontján, szemüket félig becsukják és élvezik a nyugalmat. Gyakran éjszaka is aktívak, így nem célszerű a hálószobában tartani őket, ugyanis motozásukkal megzavarhatják a gazdájuk álmát. Ha már gazdánál tartunk, meg kell jegyezni, hogy felismerik őt, elsősorban a hangja alapján, és könnyen össze is barátkoznak vele. Kis türelemmel kézhez szoktathatók, és idővel ők maguk másznak be a gazdi tenyerébe. Egy dologra azonban érdemes figyelni: mivel elsősorban ragadozó madarak a természetes ellenségeik, soha nem szabad felülről közelíteni feléjük, mert könnyen megijednek és a barátkozásnak befellegzett.