Étel+Ital

Keménydrog legálisan

7298

Marci vagyok, függő. Kezdetben bulinak tűnt, fiatal voltam, gondoltam, nem lehet baj, ha kipróbálom ezt is. Emlékszem az elsőre, egy házibuliban kínálták körbe, és miután mindenki vett belőle, hülyén éreztem volna magam, ha én kimaradok – most már tudom, a csordaszellem ostobaság. Később elkezdtem egyedül is használni – kezdetben az ürügy az volt, hogy filmnézéshez jól jön, később már inkább a film jött jól az anyaghoz és nem fordítva. A legsúlyosabb, amikor csak úgy, önmagában tolod magadba – nem kívánom senkinek. Az ötödik plusz kiló és a negyvenedik pattanás után leálltam a chipsszel. Két hete tiszta vagyok.

Ahogy látom, ez van a burgonyaszirommal: vagy viszolyognak, vagy függnek tőle. A két kategória között csak olyanokat találunk, akik ímmel-ámmal, pótcselekvésként beletúrnak néha a házibulikon a tálba, hogy aztán rohanjanak is kezet mosni: ha nem teszik, az olaj és a fűszer még másnap is árulkodik a kezükön. Aki egyszer rászokott, az hozza a drogfüggők jellegzetes mentalitását és tüneteit: tudja, hogy egészségtelen, látja az olajat, a gyanús E-értékeket, a nyálkahártyát felszántó fűszereket, mégis enni kell. A minőségi chips egyébként hetven százalék krumplit tartalmaz.

Persze démonizálni sem kell, nincs baj a chipsszel, sőt a fő probléma éppen az, hogy ha valaki bírja a fűszereket, akkor egyszerűen túl jó. Mintha nem is kellenének ízlelőbimbók és emésztőrendszer, hanem egyenesen az agy jutalmazószervébe tolná a matériát. A Chio például derekasan igyekszik eloszlatni a tévhiteket honlapján, ám a nagy buzgalomban átesnek a ló túlsó oldalára. Azt például, hogy nem hízunk tőle, holmi statisztikai adatokkal támasztja alá: mi, magyarok keveset fogyasztunk, persze, hogy nem ettől jön az úszógumi. A chips azonban természetesen hizlal. Nálam a képlet pofonegyszerű. Eszem chipset = hízok. Nem eszem chipset = nem hízok.

A sótartalomtól nem kell különösebben tartanunk, inkább a fűszerek okozhatnak gondot. Egy-egy keményebb trip bizony gyorsan megmutatkozik az arra érzékenyek bőrén. Márpedig hamar eljuthatunk erre a szintre, ha egyszer rákapunk: a hagyományos drogfogyasztási piramisnak megfelelően a rendszeres használók hamar megunják az alapváltozatokat és egyre keményebb cucc kell. Én évek óta nem ettem sima sós vagy paprikás chipset – olyan lenne, mintha egy két Michelin-csillagos séfet próbálnának visszaszoktatni a vajas kenyérre. És soha ne együk fogásként, tehát úgynevezett rendes kaja helyett! Megpróbáltam. Lehet, hogy papíron hozza a megfelelő tápértéket, valójában azonban másfél óra után éhesebb az ember, mint előtte.

Nem akarok hazudni, hiányzik. Az almachips mint pótszer persze jó, meg minden, de erről mindig Renton jut eszembe a világ legjobb regényéből, a Trainspottingból: „mintha egy zacskó mirelit borsóval próbálnánk segíteni a harmadik világ összes éhezőjén”. Következzen tehát egy szubjektív és elégikus visszaemlékezés a mámorban töltött évekre a kezdeti pörgésről a függőség kialakulásán át a leépülésig.

Az otthon melege - Chio sült burgonya

Ebből is kizárólag a hagymás-rostélyos. A Chio sem hagyta ki azt a ziccert, amelyet minden vállalat bedob, amelynek termékét megszokta a piac: finoman hozzáigazították a helyi értékrendhez, azaz háziasították, mintha mindig is az életünk része lett volna. A sült burgonya érezhetően vastagabb, azaz konkrétan látszik, hogy krumpliból készült, amely a legtöbb chipsről nem mondható el. Miután megteremtették a bizalmat a viszontvásárlóval, nem is volt más dolguk, csak megszórni azzal a fűszerrel, amelyről minden egészséges magyar embernek beugrik egy istenes vasárnapi ebéd. Például hagymásrostélyos-aromával. (Hogy hogy szedték ki az ízt belőle, az számomra a világegyetem nagy rejtélyei közé tartozik, és jól van ez így). Cserébe hetvenöt grammot tesznek a jól felfújt zacskókba a szokásos kilencven helyett. Ravasz.

Szadomazo pornó – Lay’s Strong Lime & Chili

Tessék?! Oké, ezeknek tényleg elszállt az agyuk, látszik, hogy már nem tudnak mit kitalálni. Nem baj. A lime-os-chilis hullámos chips ugyanis zseniálisan addiktív annak, aki legalább középhaladó lévén már túl van a kötelező sós-paprikás körön. Naná, hogy a hagyományosan merészebb Lay’s nevéhez fűződik. Az egész annyira bizarr, hogy nem lehet megunni sem, azzal játszani ugyanis, hogy éppen a krumplira, a chilire, vagy a lime-ra helyezzük a hangsúlyt (esküszöm, mintha mi választanánk), abbahagyhatatlan. Azon pedig már el sem kezdek pörögni, hogy miért sokkal finomabb a hullámos chips, mint a sima. Maradjon meg ez is az univerzum rejtélyei között.

Gazdálkodj okosan! – Lay’s Stix

A szegény ember sült krumplija. Mártogatni sem kell, eleve ketchupos fűszerrel érkezik. Egész finom, említést azonban nem az íze, hanem a kiszerelés miatt érdemel. A Stix kis zacskóban érkezik, miközben tömegre ugyanannyi van benne, mint a nagyobb testvéreiben, tartalomra pedig több is. Az apró hasábok ugyanis végtelen interaktivitást nyújtanak, szinte játékra invitálják a szemétkaja-függő vásárlót. Az igénytelenebbek markolnak és már tömik is befele, a szofisztikáltabb fogyasztók a mazochizmus határán egyensúlyozva egyenként vagy legfeljebb kettesével mérik. Ha ezt választjuk és ügyesen időzítünk, akár még egy átlagos játékidejű film teljes hosszáig is elnyújthatjuk az élvezetet. Lehet például mustárral kombinálni, ekkor további dimenziók nyílnak.

Ez már a Nyugat – Chio Premium Moments balzsamecet

A kapitalizmus édes illata. És savanykás íze. A kissé elitista csomagolású, egzotikus ígéretekkel szó szerint meghintett Chio-termékcsalád, a Premium Moments hozta el nekünk azt, ami Angliában például már rég természetes: az ecetes chipset. Mindenki ódákat zengett róla (még a megrögzött chipsellenesek is), most pedig bárki kipróbálhatja, aki hajlandó kétszáz forintnál többet adni egy zacskóért. És tényleg. A balzsamecet a legjobb kihívás, ami elé chips állíthat: meg kell vele küzdeni, majd barátkozni, ha sikerül, akkor pedig visszatérünk újra és újra.


A chipsek heroinja  - Pringles (bármelyik)

A Pringlesben az a jó, hogy nem akar többnek látszani, mint ami: hatféle íz (azaz kombináció), jellegzetes kiszerelés (amelyet ki kell borítani, azaz meg kell adni a módját a fogyasztásnak), és ami a lényeg: tökéletes recept. Nem tudom, miért, de a Pringlest érzem a legkevésbé egészségtelennek. Az egyszerű, de minőségi termékért azonban érthetetlen okból a hagyományos chipsek többszörösét is ki kell csengetni. Külföldön természetesen ez is szinten van. A Pringlest próbálja ki mindenki, de ne szokjon rá. Pénztárcagyilkos.

Kapcsolódó cikkek:
Hozzászólások