Közösség

Keress a nőre!

7280

Másfél óra, ugyanennyi sör, eddig minden remekül megy, egyik téma követi a másikat, pedig már azt hittem, a klasszikus randi intézménye érdeklődés hiányában megszűnt. Ő is émelyeg a Jóbarátoktól és neki is az Ül a kedvence a Kispáltól, szóval így hirtelen azt mondanám, vegyünk lakást közösen és jöhetnek a gyerekek. „Ja, amúgy jó voltál abban az interjúban” – vetem közbe foghegyről. Egy kicsit elhallgatunk. Az ominózus tévéadás másfél éve volt. Amikor rákerestem a nevére, miután először találkoztunk, a harmadik oldalon találtam meg az erről szóló linket, majd negyed óráig túrtam a YouTube-ot, mire rábukkantam a felvételre is. Szinte látom mozogni a fogaskerekeket a fejében, miközben rájön minderre. „Rámgugliztál” – mondja inkább érdeklődve, mint vádlón. „Neem, én egyébként is néztem ezt az adást és izé, emlékeztem rád” – mondom, de én is érzem, mennyire abszurd az egész. Fél perc jóvátehetetlen kussolás következik. „Oké, rádgugliztam.” Nevet. Megúsztam.

Nem sokon múlt, hogy lekapartam magamról a „perverz” bélyeget, még mielőtt rám száradt. Vicces, hogy egy hajszál választotta el mindezt az őszinte érdeklődéstől. Úgy tűnik, hogy bár mióta az internet létezik, vannak keresőrendszerek is, hétéves a Facebook, a magyar közösségi oldalakról nem is beszélve, még mindig nem tudunk mit kezdeni a rendelkezésünkre álló sok-sok (túl sok) adattal. Azaz tudunk, elvégre információra éhes ribancok vagyunk mind, azaz képtelenek vagyunk visszafogni a kíváncsiságunkat, ha a világ legérdekesebb dolgáról, a másik emberről van szó. Ebből élnek a pletykalapok is, illetve most már inkább halnak, hála (szó szerint!) a közösségi oldalaknak és a blogoknak. Még a bulvármédiát maximálisan elítélő, felnőtt és öntudatos médiafogyasztó sem tudja megállni azonban, hogy rá ne keressen arra, aki tetszik neki, vagy éppen arra, aki nagyon ellenszenves – a lényeg, hogy legyen, ami fűti az érzelmeket, szinte mindegy is, hogy képet vagy állapotfrissítést talál.

Gyenge pillanatok

A rákeresés aktusa a legintimebb dolog, amit a másik emberrel csinálhatunk anélkül, hogy ő maga részt venne benne. Bármit is találunk azonban és bármennyire is tetszik a másik, tartsuk meg a két lépés távolságot, azaz vigyázzunk a messzemenő következtetésekkel. Ami a közösségi oldalakat illeti: az ott szereplő információk azért vannak ott, mert az illető azt szeretné, hogy a többiek lássák azokat. Ha nem tudjuk megállni, hogy kombináljunk (tudjuk jól: ha már randiztunk, de még nem jöttünk össze, minden apró adat az ezerszeresére nő), nézzük meg, hogy az adatlapok és az üzenőfalak tanúsága szerint mennyi időt tölt ott a másik.

Ha sokat, akkor valószínűleg tudatosan és rutinosan építi imázsát, azaz megtudhatjuk, milyennek szeretné láttatni magát. Ez még jól jöhet. Ha keveset, az azt jelenti, hogy nem foglalkozik különösebben az egésszel, azaz nem kell kétségbeesnünk, ha meglátjuk, hogy tagja az „Akinek volt csillámpónijuk gyerekkorukban”, illetve a „Bárcsak minden cuccot meg lehetne csörgetni, nem csak a telefont!” csoportoknak. Ez ugyanis nem feltétlenül azt jelzi, hogy infantilis szegény, legfeljebb azt, hogy volt egy-két gyenge pillanat az életében, amikor elfogadta a meghívókat. Ne hagyjuk, hogy az ilyesmi egy bimbódzó kapcsolat útjába álljon! Ráadásul a ritkás Facebook-aktivitás arra is utalhat, hogy egy többé-kevésbé önazonos, egészséges lelkű emberrel van dolgunk, csillámpóni ide vagy oda.

Hozzak neked valamit?

Egyre nagyobb eséllyel találkozunk olyan adatlapokkal, amelyeken nem látunk semmit. Az adatvédelem manapság komoly dolog, nem ússzuk meg tehát, hogy túlessünk a befriendelésen. A másik bejelölésétől ne féljünk, nem üzen semmi rosszat, legfeljebb annyit: „nem csak megjegyeztem a teljes neved, hanem gondoltam rád legalább arra a pár percre, amíg megkerestelek”. Ez nagyjából a szemkontaktus keresésének online megfelelője. Ha ez megvan, azaz hivatalosan, Isten és 365, illetve 420 ismerősötök színe előtt ismeretséget fogadtak a felek, finoman elkezdhetünk tapogatózni online életében. Kommentelhetünk például, jellemzően képek alá (ez pedig a „hozzak neked valamit?” online megfelelője). A tartalomra és a vehemenciára persze vigyázzunk. Egy-két vicces-kedves megjegyzés: szerencsés. Az összes képet végiglájkolni, több tucat kommentet és napi egy faltól-falig-üzenetet magunk után hagyni csak azért, mert megtehetjük: nem szerencsés. Bizarr.

A Google esetében összetettebb a helyzet. Ha az információszerzés eme hardcore (diplomáciailag – fogalmazzunk így – féllegális) módszerére hagyatkozunk, mindenképpen idézőjelek között keressünk, releváns találatot pedig még így is csak a ritka, jellegzetes nevűek esetében reméljünk. Náluk is csak egy-két oldalon, elvégre nem lehet mindenki legalább helyi érdekű celeb. Ha már itt tartunk, guglizzunk magunkra is, nem árt informálódni saját online reputációnkat illetően, arról nem is beszélve, hogy hátha a másik is van olyan beteg, és ugyanezt teszi velünk. Remélhetőleg nem itt szembesülünk vele először, hogy ami egyszer felkerült a netre (tizenöt évesen abszolvált novellaciklus,  tablókép, bulifotók a néggyel ezelőtti frizuránkkal), az fent is marad. The Internet is a bitch.

Úgysem bírjuk ki

A végső kérdés azonban: mit kezdjünk mindezzel? Nem semmi diplomáciai érzék kell ahhoz, hogy az összeszedett információkat a helyükön kezeljük, ha már észben tartjuk őket. Ér például olvasni a személyes blogját, ha akarunk tőle valamit, és „véletlenül” megtaláltuk? Természetesen blogtól függ – ha nagyon személyes, és valószínűsíthetően nem tudja, hogy rábukkantunk (azaz nem hirdeti fennen, hogy ez az ő szellemi terméke), akkor nem szép dolog, de lássuk be, úgysem bírjuk ki. És ha a következő randin mesél valamit, amit a neten már leírt (főleg, ha másképp!), lépjünk valamit? Twitter-, vagy Facebook-alapú dokumentáció esetén szóba hozhatjuk, de fontos, hogy kövessük az illetőt (Twitter), vagy legyen az ismerősünk (Facebook), ellenkező esetben megszállott követőnek, perverz kukkolónak tűnhetünk. Ha blogbejegyzésről van szó: vagy bólogathatunk, eljátszva, hogy fogalmunk sincs, miről van szó, vagy felfedhetjük magunkat, kockáztatva a legrosszabbat. Az élet kemény és nagyon nehéz felnőttnek lenni.

Esetleg választhatjuk a nehezebb utat és ortodox IRL (in real life) -hívőkként teljesen mellőzhetjük az online jelenlétet. Aki ezt az utat követi, miközben gyermekei leendő anyját/apját cserkészi be, annak üzenjük, hogy respekt és tisztelet, továbbá számoljon be tapasztalatairól üstöllést.

Kapcsolódó cikkek:
Hozzászólások